Áll a bál a tudomány körül. A finanszírozás részletei miatt kialakult vitában vélt jogaik képviseletében sokan állnak ki a tudomány autonómiája mellett, de érvelésük inkább érzelmi, mint racionális. A magyar alaptörvény X. cikk (1) bekezdése szerint „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát”.
Mindenki azt kutat, amit akar, de – teszem én hozzá – a szükséges anyagi forrásokat valakinek: az államnak, a gazdaság szereplőinek, esetleg egy magánembernek biztosítani kell. Kutatási forrás nem jár alanyi jogon senkinek. A finanszírozónak szíve joga, hogy a neki tetsző témákat kiemelten, a kevésbé tetszőket ímmel-ámmal, a nem tetszőket pedig egyáltalán ne finanszírozza. Ez így működik az egész világon, az USA-tól Németországon és Nagy-Britannián át Indiáig vagy Kínáig.
A legtöbb kutató persze nem örül ennek, volt is nagy felháborodás annak idején, amikor a sikeres holdra szállás után jelentősen csökkentették az amerikai NASA (Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal) költségvetését. Nálunk a bizalmatlan szabadságharcosok utcára mennek szabadon választott témáik védelmében, mégis előszeretettel csüngenének a megvetett állam csecsein.
A mindenkori kormányzat eddig megértő volt ezzel a magatartással kapcsolatban, és általában ráhagyta a kutatókra, hogy azt kutassák, ami nekik tetszik. A minőséget szerencsére kiemelték, eleinte szavakban, majd az MTA intézethálózatának átszervezése, a publikációs adatbázis kiépítése, a Lendület program útnak indítása, a kutatóegyetemek finanszírozásának átalakítása révén tettekkel is.
Jó tehát az irány, de a tudomány irányítói és finanszírozói mind ez idáig elmulasztottak feltenni maguknak egy kérdést: miért jó Mari néninek, vagyis az átlagos adófizetőnek, ha szabadon virul Magyarországon az alapkutatás?
Az első válasz kézenfekvő: a magyar tudomány ékkövei a filmművészeti díjakhoz vagy a sportsikerekhez hasonlóan jó hírünket keltik a világban, ugyanakkor büszkeséggel töltik el a kívülállót is, akinek ezáltal erősödik a nemzeti identitása, jobban érzi magát a bőrében. Erre valóban érdemes költeni, akkor is, ha a világ népességének mindössze másfél ezrelékét kitevő magyarok nem tervezhetnek és finanszírozhatnak önállóan mondjuk egy utazást a Marsra.
Van egy másik oka is annak, hogy témától függetlenül érdemes támogatni a kutatásokat. A tudományos-technológiai robbanás kellős közepén nem lehet úgy egyetemen természet- és élettudományt tanítani, hogy valaki nem kutat. Csak az teremti meg a lehetőséget arra, hogy lépést tartsunk a világgal, ha a tanárok aktívan részt vesznek a nemzetközi kutatásokban.
Van egy harmadik szempont is, és úgy tűnik, most ez váltja ki a leghevesebb vitát. A tudományos alapkutatások eredményeiből néhány évtized múltán az innovációs folyamat révén a gyakorlatban is alkalmazható, eddig soha nem látott megoldások, anyagok, eszközök és eljárások lesznek, ezek előnyeit pedig az adófizető is élvezheti.
Magyarország gazdasága a világgazdaság csupán egy piciny töredékét teszi ki. Nem várható el a magyar adófizetőtől, hogy majd valamikor másutt hasznosuló alapkutatásokat finanszírozzon. Neki mi ebből a haszna? Kézenfekvő és sokkal kevésbé költséges a japán út: a másutt elért felfedezések eredményeit ott megvásárolják, nemegyszer továbbfejlesztik, a japán gazdaság ebből igen komoly hasznot húz, mert ők a fejlesztésben nagymesterek.
A tapasztalat azt mutatja, hogy – talán a gyógyszeripar kivételével – szabadon művelt kutatásaink az esetek többségében nem nálunk hasznosulnak. Gondoljunk csak Jedlik Ányosra, aki feltalálta a dinamót, mégis a német Siemensből lett gazdag ember és egy multinacionális nagyvállalat névadója.
Bár javult a helyzet, az innováció ügye nem igazán áll jól Magyarországon, és ennek mélyebb okát a társadalomban kell keresni. Szerintem történelmi tapasztalatokra vezethető vissza, hogy nem szeretünk kockázatot vállalni, a biztonságot helyezzük előtérbe. Ezért ragaszkodik vehemensen a legtöbb kutató az évtizede művelt témájához és az ezt támogató állami forrásokhoz. Eszébe se jut, hogy másokat keressen, bár ma már megnyílt a világ, komoly pályázati pénzeket lehet szerezni például az Európai Tudományos Alaptól.
Talán nem véletlen, hogy a gazdaság szereplői harminc éven át gyűjtött tapasztalataim szerint némi távolságtartással tekintenek az alapkutatásokra, azokat néhányan felesleges luxusnak is tartják.
Közmegegyezés uralkodik viszont abban, hogy növelni kell a versenyképességünket, ennek pedig nélkülözhetetlen eleme az innováció felpörgetése és az elmék alapkutatáson való csiszolása. Ehhez nem elég, ha több lesz az állami forrás, be kell vonni a vállalatokat is, de meg kell nyílni az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó kutatóinknak is.
Fordulatnak kell lezajlania a fejekben, rá kell állni a gyorsan változó, a sikertelenség kockázatát is rejtő, komoly erőfeszítést igénylő, de a versenyképességünket növelő pályára. Ez csak úgy megy, ha a felek bizalommal viseltetnek egymás iránt, készek a váltásra, az állam pedig okosan növeli a forrásokat. Lehet, hogy hozzá kell nyúlni az intézményekhez is, de ehhez türelem és a másik szempontjainak nagyvonalú figyelembevétele szükséges. Ha sikerül, jelentősen növekedhet a versenyképességünk, és Mari néni is jól jár.
A szerző akadémikus