Az ellenzék hiszterizáltságát nemcsak annak köszönhetjük, hogy reménytelen helyzetben érzi magát, hanem annak is, hogy nem is érti, mi miért történik vele. Évek óta csodálkozhatunk azon, hogy pártonként, politikusonként értelmetlen kommunikációs stratégiákat választanak, a kommunikációjuk sikerességére alapoznak politikai álláspontokat, illetve jól láthatóan az óvodaudvaron elsajátított reakciókészlettel reagálnak a támadásokra.
Az ellenzék a politikusi szakma egyik legfontosabb szakmai eszközét, a kommunikációt sem tudja használni. A saját kommunikációs szakembereiket sem képesek rendeltetésszerűen alkalmazni. Két hibát is elkövetnek: egyrészt ideológiavezérelt szakembereket vesznek fel a saját szekértáborukból, másrészt lehetetlent követelnek tőlük, azt, hogy tértől és időtől függetlenül vigyenek sikerre olyan kommunikációs akciókat, amely mögött hibás tartalom áll.
A magyar politikai életben mára kifulladt az a politizálási stratégia, amely mindenben ellentmond a kormányzatnak, amely egyedül a folyamatosan fenntartott szélsőséges konfrontációban látja a győzelem lehetőségét. Az ellenzék két választást vesztett el ezzel a stratégiával és az ehhez rendelt kommunikációval. Az elmúlt nyolc évben, bármennyire közhelyes is ez, tovább sikerült rombolni a politikai kommunikáció állapotát, az ezzel szorosan összefüggő közhangulatot, valamint sikerült a szakmapolitikai döntéseket és azok előkészítését kiszorítani a nyilvánosságból.
A paksi atomerőmű-bővítés, az egészségügy újraszervezése úgy került a legprimitívebb politikai csatározások középpontjába, hogy az ellenzék nem érezte szükségét a bármilyen mélyebb szakmai áttekintésnek. Arról a nyugatról begyűrűző ostobaságról nem is beszélve, hogy az ellenzéki pártok közül kettő is komoly katonai múltú nőket delegál az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságába. Vadai Ágnes korábban a Honvédelmi Minisztérium államtitkára volt, és ha figyelt abban az időszakban, akkor legalább lehet valami szakmai fogalma a honvédelemről és a hadseregről. Abba a messze vezető kérdésbe azonban inkább ne menjünk bele, hogy milyen összefüggések mentén került ebbe a pozícióba és milyen sikerrel töltötte be.
Demeter Márta azonban láthatólag nem fogta még fel, hogy mibe keveredett, mint ahogy azt sem, hogy ez a bizottság, valamint a nemzetbiztonsági sem politikai játékterep, hanem sokkal inkább a teljes magyar politikai élet minden parlamenti szereplőjének együttműködését igénylő kőkemény szakmunka. Ellenzéki képviselőként is az. Akkor is az, ha a képviselő bármilyen olyan dologra bukkan, amivel a kormány, a kormánypártok, azok frakciói támadhatóak. Ez az a két terület, ahol nincs elsődlegesen politika, csak akkor, ha a rendszeren belüli megoldási lehetőségek kimerültek.
A szakmaiság és az ország, az Országgyűlés, a képviselőség, a bizottsági munka iránti elköteleződés teljes hiányára utal az, hogy valaki katonai, nemzetbiztonsági kérdésekben elsődlegesen a politikai haszonszerzés lehetőségét keresi. Tényleg igaz az, hogy az elmúlt 28 évben még az egymást halálos ellenségeknek tekintő politikai pártok, politikusok is tiszteletben tartottak ezekben a kérdésekben biztonsági és erkölcsi határokat.
Hasonlóan a szakmaiság teljes csődje jellemzi az ellenzék tevékenységét a paksi bővítés ügyében is. Már az első négy blokk megépítése is a magyar történelem legnagyobb és leghosszabb hatótávolságú beruházásai közé tartozott. Megjegyzendő, hogy még a Kádár-rendszer is a maga szintjén felelősen, a veszélyek mértékét helyesen megbecsülve járt el, ha nem is tudott mindig megfelelni az atomenergia-használat által támasztott új kihívásoknak. Jól mutatja az ilyen méretű hosszú távú döntések következményeit annak felmérése, hogy ha ma nem lenne atomerőművünk, milyen problémáink lennének.
Ehhez képest az ellenzék egy része folyamatosan igyekszik megrendíteni a közbizalmat a magyar atomerőmű és általában az atomenergia biztonságossága iránt. Ennek csak az egyik oka az, hogy ettől rövid távú politikai hasznot remélnek. Egyszerűen nem használnak ideológiamentes szakértőket sem, teljesen a saját előítéleteik hatása alatt állnak.
Az atomenergiát nem szemlélik a lehetőségek részeként, nem foglalkoznak a használatának pozitív, és a lehetséges alternatívák negatív következményeivel csak azzal, hogy az ideológiai célt elérjék. Sokszor van az embernek olyan érzése, hasonlóan a megújuló energiák használatáról szóló polémiához, hogy egyszerűen nem is értik a bonyolultabb összefüggéseket. Nem csak nem akarják érteni, nem is tartják szükségesnek, hogy értsék.
Egyszerűen a fontossági sorrend az ellenzék fejében ebben a kérdésben is más, mint amit a természettudományos tapasztalat, az ország működtetéséért érzett elemi politikai felelősség és a hosszú távú gondolkodás logikája megkívánna. Csak a politikai rendszer valóságán belül képesek gondolkozni, a fizikai valóság, a természeti törvények egyszerűen nem fontosak ezeknek az embereknek, pártoknak a gondolkodásában.
Politikusként, ellenzékiként nem ellenőrizni akarják az atomerőmű működését és biztonságát, hanem el akarják lehetetleníteni azt. Nem lényegtelen pszichológiai tényezője ennek a jelenségnek, hogy a szélsőliberális gondolkodás mint minden ideológiai őrület idegenkedik az aprómunkától, a közvetlen és átütő eredményt nem ígérő napi tapasztalatszerzéstől.
Ezek az emberek nem akarják megérteni azt, amit befolyásolni, vezetni akarnak. Nem értik, mitől működik, csak a „vezetés”, a hatalom élményét keresik.
Olyan ellenzéki politikusfajta termelődött ki, amely a szó szoros értelmében nem ért semmihez. Nincs eredeti szakmája, eredeti világlátása, már az interpretációk interpretációjának posztmodern világában szocializálódott, ahol a technikáról, a technológiákról nem kell tudni, elég hinni a mindenhatóságukban.
Nagyon kellemetlen következménye ennek a folyamatnak, hogy a parlamentarizmusnak szánt eredeti ellenőrző szerep teljesen eltűnik. Azért, mert a nemzeti és politikai minimum már nemcsak a politikai területről, hanem a jövőre vonatkozó minden előrejelzésből és a természeti törvények értelmezéséből is kiszorul.
A kormányzat ellenőrzés nélkül végzi a munkáját, mert az ellenzéket nem érdekli az ellenőrzési feladat, mindig mindent generálisan támad. Ez a legkönnyebb, egyszerűen nincs is szükség valóságos ismeretekre, és nem kell megküzdeni azzal az ellentmondással, hogy a tények nem támogatják az előre kialakított és megingathatatlan ideológiai alapú álláspontjukat.
Ez a folyamat mind a választópolgárok gondolkodására, mind a kormánypártokra és a mögöttük álló értelmiségiekre, szakemberekre is rossz hatással van. Annyira nyilvánvalóan téves, ideológiai alapú álláspontokkal kell vitatkoznunk szakmai kérdésekben is, hogy teljesen elszokunk a valódi párbeszédtől, amelyben valódi meggyőzési vágy, jóindulat és a tényalapúság dominál.
Drámaian fejeződik ki ez a probléma a hajléktalanság kezelésével kapcsolatos kormányzati döntések körüli agresszív és értelmetlen politikai háború esetében is. A komplett ellenzék azt választotta, hogy teljes mellszélességgel szembemegy a kormány által választott módszerekkel. Teljes mértékben hidegen hagyta őket a hajléktalanok sorsa.
Fel sem merült bennük, hogy egy ilyen marginális kérdésben, amelynek megoldása egyébként örömmel töltené el a választópolgárokat és viszonylag kevés közvetlen politikát tartalmaz, ha indulat- és ideológiamentesen tekintünk rá, akár érdemi, építő jellegű és kompromisszumorientált diskurzust is folytathatna a parlament és a szakma. Ehhez csak annyit kellett volna elfogadniuk, hogy az életvitelszerűen az utcán élő, az ellátórendszerrel együttműködni nem hajlandó emberek esetében jogos a hatósági fellépés, a lakosság és a hajléktalanok érdekében egyaránt.
Ez egyébként egy szakmai álláspont is, hiszen a valódi hajléktalanellátók, akik segíteni akarnak, és nem jóember voltuk bizonygatására használják a hajléktalanságot, döntően ezen az állásponton vannak. Nem vagyok biztos benne, hogy végül a megszületett jogszabály eléri a célját, mert egyrészt kényszerből, nem a józan észnek, hanem a liberális jogállamnak kell megfelelnie, de a cél egyértelműen jó, senki ne éljen az utcán.
Az ellenzéknek erre a problémára sem volt semmiféle szakmai válasza, csak a kormányzathibáztatás. Tulajdonképpen ki is nyilvánították, hogy nem érdekük egyetlen társadalmi, jogi, politikai probléma konszenzusos megoldása sem. Még jó fényt vetne a kormányra!
Hogyan bízhatnánk az országot olyanokra, akik sosem kötnek kompromisszumot, és akik azt hiszik, hogy minden politika, és a kormányzáshoz semmiféle szakmai munkát nem kell végezni?
A szerző szociológus