Közel egy hónap telt már el azóta, hogy megpróbálták felgyújtani a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi székházára kitűzött magyar zászlót. Az incidensről egy magyar fiatalember telefonnal videófelvételt készített, és az ő határozott közbelépésének köszönhető az is, hogy a zászló végül nem porladt el.
A szóban forgó zászló lassan a romániai kisebbségellenes intolerancia megtépázott jelképe lehetne, hiszen négy hónap alatt nem kevesebb mint négy alkalommal gyalázták meg, több népszerű szórakozóhelytől pár lépésnyire, térfigyelő kamerák kereszttüzében. És mindezt egy olyan településen, amelyet románok és magyarok egyaránt előszeretettel neveznek ma is a tolerancia városának, valószínűsíthetően inkább már csak a régmúltba tekintő nosztalgiázással.
Az eset után a zászló – három másik sértetlen társával, a román, az uniós és az RMDSZ-zászlóval egyetemben – emeleti magasságba került, hátha oda már nem ér el a nagyváradi éjszakában zászlóégetősdit játszó román nacionalisták keze. Az incidenst, mint ahogy az eddigieket is, rendőrségi feljelentés követte.
Ám a nagyváradi rendőrségnek harminc nap sem volt elég arra, hogy a rendelkezésre álló videófelvétel és a legkevesebb hét szemtanú alapján kézre kerítse az elkövetőt. Miközben például Marosvásárhelyen két nap alatt letartóztatták azt a fiatalembert, aki január közepén románellenes üzenetet mázolt a helyi Avram Iancu-emlékház falára. Ellenben szintén Marosvásárhelyen valami rejtélyes okból nem találják azt az elkövetőt, aki még decemberben magyarellenes szöveget írt egy kerítésre. Ennyit hát a jó kis román kettős mércéről.
Belegondolni is rossz, mit lett volna, ha a nagyváradi eset egy román zászlóval történik. Vajon akkor is olyan ráérősen ketyegne az óra a helyi rendőrségen? Nem lenne hajtóvadászat? Nem lenne huszonnégy órás breaking news a bukaresti hírtévékben a román vért ivó magyar idegengyűlöletről?
Két székely fiatalember, Beke István és Szőcs Zoltán, akik mostanság a csíkszeredai fegyház vendégszeretetét élvezik, sokat mesélhetnének erről. Ha mindez nem lenne elég, a Bihar megyei prefektus nemrég levelet írt az RMDSZ-nek. Sokan a normalitás jegyében bizonyára azt gondolják, hogy a kormány területi képviselője elhatárolódott a szilveszter előtti esettől, és ígéretet tett az érdekképviselet vezetőinek, hogy a jövőben mindent megtesz azért, hogy a város magyar polgárai visszanyerjék az állami intézményekkel szembeni bizalmukat, valamint gyors és eredményes nyomozásra sarkallja az ügyben a rendőri szerveket.
De ne fogadjunk nagy összegben egy ilyen verzióra, mert elbuknánk. Mert ahogy errefelé mondani szokták: ez Románia. Itt más szabályok érvényesek az élet minden területén. A kormány megyei képviselője mindenféle sajnálkozás és együttérzés helyett számon kérte a szövetséget, hogy milyen jogon tűzték ki a székházra a magyar zászlót, hozzátéve, hogy szerinte az érdekképviselet törvényt sértett az „idegen állam” zászlajának kihelyezésével. Miközben érvényes kormányhatározat mondja ki, hogy a nemzeti kisebbségek képviseletei szabadon használhatják nemzeti jelképeiket. Más kérdés, hogy többek között a prefektus is ezzel a határozattal indokolta a maga álláspontját.
Sajnos az elmúlt közel harminc esztendő alatt a román társadalomban a nemzeti kisebbségek, köztük is a magyar irányában nem történt meg az úgynevezett szociális érzékenyítés, az elfogadó, toleráns és nyitott társadalmi attitűd megvalósítása. Minden más irányba persze igen. Ennek köszönhető a folyamatosan észlelhető helyben topogás, a román társadalom kisebbségi kérdésekben tanúsított intoleráns véleménynyilvánítása. Mindezt a gyakorlatban is igazolja, hogy a közösségi médiában valóságos gyűlöletáradat zúdult a váradi eset után a helyi és az erdélyi magyarokra.
Nem az empátia, a sajnálkozás, hanem az elkövetővel való kárörvendő és azonosuló közösségvállalás tapasztalható. Ugyanazt kérdezték, mint a prefektus: mit keres egy váradi épületen egy idegen ország zászlaja? Ez a fajta megnyilvánulás pedig azt a tudatot erősíti: lám, minden magyar zászlóval így kell leszámolni. Kiváltképp, ha büntetlenül megtehető, sőt társadalmi elismerést vált ki egy ilyen cselekedet.
Magyar zászlónak lenni Romániában az egyik legnagyobb kihívás. Perzselik, égetik, leszaggatják, leköpködik, pereskednek a levételéért. Mindent elkövetnek, hogy kiutasítsák az országból, az életünkből, a mindennapjainkból, a tudatunkból. Negyvennégy éve ismerkedem a román néplélekkel, de még mindig nem értem, milyen fájdalmat, dühöt, haragot indít el valakiben egy magyar zászló látványa.
A szerző újságíró, Nagyvárad