A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásnak visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
(Albert Camus, 1957)
Lassan hat évtized telt el a dicső napok óta, amikor a magyarság a világtörténelem egén megállította a Napot. Örökké emlékezetes, fényes idők voltak ezek, rejtett csodákkal, átitatva a szabadság édes mámorával. De mi lett mára az egykori néma ellenállásból, megmaradt-e és fölerősödött-e a szabadságot rabolni akarókkal szembeni magyar hang? Lett-e belőle támadó kiáltás, megragadva a nemzetközi közvélemény bojkottját az elnyomókkal szemben? Egyáltalán mi a hozadéka 2017-ben 1956-nak?
A történelem örvényében a dicső magyar október számtalan jelzőt kapott minden irányból. A jelzők nagyon fontosak, hiszen így máris egyfajta értékelést is mondunk a történtekről, és önmagukban eldöntik, hogy hősként tiszteljük-e ’56 egyes főszereplőit vagy árulóként elítéljük őket, tetteiket a történelem legfényesebb lapjaira vagy a történelem szemétdombjára valónak tartjuk. Az orosz tankokkal érkezők hamar a csőcselék lázadásáról beszéltek, és ellenforradalomnak minősítették az eseményeket, a szabadságharcosok és menekültek azonban mindig tudták, hogy azok a napok a szabadság legszebb pillanatai voltak.
Az idő múlása immár lehetővé teszi a történések szakmai értékelését, és választ adhatunk arra a kérdésre, mi is volt 1956 igazi tartalma, igazsága. Reform, lázadás, népfelkelés, forradalom, szabadságharc? Ha a történéseket, az alig kéthetes időszakot egyben nézzük, akkor egyértelmű választ kaphatunk. Eszerint a magyar ’56 egyszerre volt reformmozgalom, lázadás, népfelkelés, forradalom, függetlenségi harc és szabadságharc, mert ezeket a jellemzőket az események, célok, megnyilvánulások magukban hordták, és összességükben mindegyiket megjelenítették. A modern politikatudomány rendszerében gondolkodva megítélésem szerint egy nagy tranzitkísérlet tanúi lehettünk, melynek lényege a kommunista diktatúrából a demokráciába való átmenet. Sorsát pedig külső erők megegyezése, vagyis a két szuperhatalom, az amerikaiak és a szovjetek aktuális geostratégiai érdekei döntötték el.
Az 1956-os forradalom megtorlásaként több embert végeztek ki, mint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után, az 1919-es Tanácsköztársaság, valamint a második világháborúban elkövetett háborús és népellenes cselekmények megtorlásaként együttesen. Kutatások 229 olyan halálos ítéletet tártak föl, amelyeket egyértelműen a forradalom miatt hajtottak végre. Soha ennyi nőt és fiatalkorút nem végeztek ki Magyarországon, mint akkor 1961-ig.
Így nem kerülhető meg a kérdés, hogy kik árulták el a magyar szabadságharcot.
A bevonuló oroszok, akiknek vezetője Hruscsov, a szovjet kommunisták első titkára, aki november 1-jén a Pravdának még azt nyilatkozta, hogy nem ragaszkodik Magyarországhoz? Az amerikaiak, akik erre megijedtek, és siettek táviratilag közölni az oroszokkal, hogy Magyarországot továbbra is az oroszok érdekszférájának tekintik, miközben hamisan azt sugallták, hogy mindjárt jönnek segíteni, s a Szabad Európa rádión keresztül folyamatosan azt harsogták a magyaroknak, hogy „Tartsatok ki, tartsatok ki!”?
Kik álltak a barikád másik oldalán? Azok a magyar politikusok, akik kommunista helytartóként az orosz tankok csövébe kapaszkodva vonultak be Budapestre? Talán a terrort levezénylők, a vérbírók, a tömegbe lövők és a hóhérok? A nyugati politikai elit, mely megtagadta a katonai beavatkozást és segítséget, miközben a nyugati országok polgárai szinte erejüket meghaladóan szolidárisak voltak a magyarokkal? Gondoljunk csak a lengyel, az osztrák, a spanyol, az olasz vagy a német polgárok óriási segítségeire! Az egyik fontos tanulság, hogy az emberi értékeket mindig szem előtt tartó civil társadalom szervezett erőire sokkal inkább számíthatunk, mint Nyugat-Európa érdekek vezérelte politikai osztályaira.
Mi volt 1956 hozadéka? A magunk számára az, hogy a magyarok megtanultak a nagyhatalmakra figyelni, aminek három évtizeddel később nagy hasznát vették. A demokratikus átmenet idején ennek az úgynevezett realitáspolitikának köszönhetően óvatosan, de határozottan haladtunk a szabadság és a demokrácia irányába úgy, hogy miközben belül reformokkal építkeztünk, egyik szemünket mindig kifelé, Moszkva és Washington irányába vetettük, s így sikerült véráldozatok nélkül a demokratikus rendszer kiépülése.
A magyar forradalomnak nemzetközi jogi következményei is voltak a menekültügy nemzetközi szintű kezelése vonatkozásában. A forradalom azonnal lökést adott például a genfi menekültügyi konvenciónak, hogy a politikai menekültekkel kapcsolatos jogköröket, védettséget időben és térben is kibővítsék, ezzel pedig máig hatóan szétválasztották egymástól a politikai és a gazdasági menekültek megítélését.
Volt azonban a magyar októbernek egy másik fontos következménye is, melynek eredménye máig ható és globális. Ha figyelembe vesszük, hogy az ’56-os magyar forradalom a II. világháború utáni Európában az első nagy szabadságharc volt, mely a nemzeti önrendelkezésért folyt, akkor megértjük, hogy milyen nagy mértékben járult hozzá, hogy a nemzetek önrendelkezésre való jogát a világszervezetekben is elismerjék. Hatására 1966-ban az ENSZ felvette az emberi jogi paktum I. cikkelyébe az „önrendelkezési jogot”, így e jog nemcsak nemzetközi alapelv lett, de kötelezően elfogadott nemzetközi norma is.
E szabályozás tartalmazza azt a jogot, hogy „a népek szabadon határozhatják meg politikai rendszerüket és szabadon biztosíthatják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket”. Azóta minden demokratikus jogrendnek ez az általánosan elfogadott alapja. Ezért is mondhatják jogosan, hogy „a magyar a szabadság nemzete”.
Az 1956-ról szóló tudományos kutatások sok új eredményt hoztak. Ma már tudjuk, hogy a magyar forradalom egy akolba terelte a kelet-európai országok kommunista funkcionáriusait, akik néhány évig mindent megtettek azért, nehogy megismétlődjék a magyar példa. Többek között az embereket még inkább megfélemlítették. Ráadásul a magyarokkal szembeni, Trianon óta élő félelem sok helyen felerősödött, vagyis fölerősítették, így például Romániában vagy Szlovákiában.
Amit 1956 októberében és novemberében a magyarok tettek, arra utódaik évszázadok múlva is büszkék lehetnek. Emlékezni rá pedig nemzeti és európai kötelességük. Bibó István üzenete örökké időszerű: „A magyar népnek feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”
A szerző politológus, egyetemi tanár