Orbán Viktor huszadik évértékelő beszéde messze több volt egy kampánynyitónál; átfogó értékelést adott az Európát, sőt a világot megosztó új törésvonalakról, s ezen belül helyezte el Magyarországot, joggal kiemelve azt, hogy hazánk kapcsán immáron egy olyan „magyar modellről” beszélhetünk, amely egyre nagyobb tekintélyt vív ki magának az európai és a világ közvéleménye előtt. Jómagam most nem is az átfogó, magas színvonalú beszédet szeretném elemezni – az önmagáért beszél –, hanem a közelgő választások kapcsán tennék néhány megjegyzést.
Hogy ki nyeri a választásokat április 8-án, azt természetesen nem lehet előre megmondani – legalábbis százszázalékos biztonsággal biztosan nem. Ám ami leginkább meghatározza egy választás kimenetelét, az a Zeitgeist, magyarul a korszellem; ez nem más, mint egy adott korszak kialakult hangulata, szellemisége, amely átjárja a közvéleményt, a nyilvánosságot, a társadalmat.
Néhány héttel a választások előtt egyértelmű, hogy a korszellem az Orbán-kormány mellett áll, nincs kormányváltó hangulat, sőt inkább azt érezni, hogy az emberek meghatározó többsége kifejezetten fontosnak tartja, hogy a jelenlegi kormány folytassa a munkáját.
Ha visszatekintünk, az elmúlt csaknem harminc év parlamenti választásai előtt volt már erre is, arra is példa. Nagyon markáns kormányváltó hangulat, korszellem alakult ki 1994-ben az MDF vezette koalícióval szemben a szocialisták javára, s ugyanez volt a jellemző 2010-ben is, amikor Gyurcsány Ferenc minden szempontból mélypontot jelentő kormányzása után a Fidesz–KDNP gyakorlatilag begyalogolt a hatalomba; abban az időszakban szinte fogadni sem illett már a nemzeti pártok győzelmére, az annyira egyértelmű volt.
Ezzel szemben ingadozó, bizonytalan korszellem alakult ki az 1990-es, rendszerváltó választás előtt, de ugyanez jellemezte az 1998-as és a 2002-es választásokat megelőző időszakot is. Ugyanakkor 2006-ban nem lehetett érezni kormányváltó hangulatot, és ebben nagy szerepet játszott az, hogy a Gyurcsány-kormány manipulálta és dezinformálta a választókat, amihez az Európai Bizottság is asszisztált! A legutóbbi, 2014-es választások előtt pedig a Fidesz–KDNP számára annyi is elég volt a biztos győzelemhez, hogy a „Folytatjuk!” felkiáltással biztosította a mögötte álló választói bázist arról, hogy minden úgy megy tovább a választások után, mint az előző ciklusban.
Most pedig, a 2018-as választások előtt többé-kevésbé a 2014-es hangulat ismétlődik meg. Kérdés persze: mi dönt igazán? Mi alakítja leginkább az aktuális korszellemet? Megítélésem szerint három szempont: az egyik az adott korszak legfontosabb témáira, konfliktusaira adott válaszok a kormány és az ellenzék részéről (ezt nevezhetjük problémamegoldó képességnek), a másik a kormányzóképesség, a harmadik pedig az ellenzék állapota, felkészültsége, alternatívaadó képessége.
Ha az elsőt vesszük alapul, akkor rögtön szembeötlik a most zajló korszakunk legnagyobb problémája és válsággóca, ez pedig a migráció. Általános közhely, hogy a választásokat mindig a választópolgárok pénztárcája dönti el, tehát az, hogy az adott kormányzat „mennyit ad” az embereknek vagy mennyit vesz el tőlük, mennyire tudja emelni az életszínvonalat, mennyire csökkenti a szegénységet. Nos, ez a közhely részben igaz is, de nem teljesen. Vannak korok és korszakok, amikor meghatározott kérdések felülírják a pénztárcaszavazást, s ez a kor éppen ilyen.
Az Orbán-kormány pontosan ismerte fel azt, hogy a magyar társadalom konzervatív társadalom, amely ragaszkodik a szokásaihoz, életviteléhez, ragaszkodik a környezete biztonságához és komfortosságához, s ebbe a leginkább muszlim vagy afrikai illegális bevándorlók és itt letelepedők képe egyáltalán nem illik bele. Ez természetesen nem rasszizmus és idegengyűlölet, ahogyan azt az ultraliberális kozmopolita csoportok hirdetik, hanem egyszerűen a saját életforma védelme.
Orbán Viktor és kormánya ismeri a magyar társadalmat, s határozott, masszív migráció- és bevándorlásellenes politikája találkozik az emberek vágyaival és szándékaival. A Századvég friss felmérése szerint nemcsak a fideszes szavazók döntő többsége tartja veszélyesnek az országra nézve a migrációt, hanem a bizonytalan szavazók többsége is, s ez perdöntő tényező!
Ezzel szemben a baloldali és liberális pártok még mindig a saját, szűk, internacionalista és/vagy kozmopolita világképük mentén, a mindenki felett álló magasabb ész és szaktudás nevében próbálnak üzeneteket küldeni a választók felé, ám légüres térben mozognak. Nem véletlenül: önmaguk sem integrálódtak a magyar társadalomba, nincs sok közük a nagy sokaság által élt mindennapi élethez, beleragadtak a saját szűk szubkultúrájukba, és nem látnak ki onnan.
Emlékszem, a négy évvel ezelőtti választások után írt cikkemben idéztem a Népszabadság tudósítóját, aki akkor arról szólt, hogy a vesztes baloldal egyik prominens képviselője kamerán kívül így sóhajtott fel: „Semmit sem értettünk meg Magyarországból.” Nos, igen: négy év alatt vajon mi változott?
A másik szempont a kormányzóképesség. Az Orbán-kormány feketén-fehéren bizonyított: az első négy évben mély gazdasági válságból húzta ki az országot, méghozzá bátor, kísérletező, unortodoxnak nevezett módszerekkel, s közben sikeresen vívta meg a szabadságharcát a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel és az Európai Unió támadásaival szemben.
A második négy évben pedig egyfelől a gazdaságot növekedési pályára állította, a legfontosabb mutatók kedvezők, általános béremelkedés van az országban, a közhangulat javulása is megfigyelhető. Másfelől 2015-től a kormány óriási nemzetközi ellenszélben képviseli migrációellenes politikáját, immáron nemcsak Brüsszel, hanem Soros György és hálózatai, illetve az ENSZ ellenében is, olyannyira, hogy mára – a sokféle támadás mellett – Magyarország nemzetközi figyelmet és elismerést vívott ki magának. A miniszterelnök az ország méretéhez képest sokkal nagyobb súlyt képvisel a nemzetközi politikában, s Magyarország egyre inkább egyfajta mintaadó szerepben jelenik meg.
Mindezt látják a magyar választók is, s így az Orbán-kormány szuverenitása, kormányzóképessége még azok számára is egyértelmű, akik nem hívei a Fidesz–KDNP politikájának.
Mindebből következik az is, hogy az ellenzék által előráncigált, állítólag a kormány egyes tagjaihoz köthető vélt korrupciós ügyek sem hozzák azokat az „eredményeket”, amelyekben az ellenzékiek bíztak. Egyszerűen azért nem, mert a korszellem a helyére teszi ezeket az ügyeket: korrupciós esetek mindig voltak, előfordulhatnak ma is, ebben nincs semmi új, semmi kirívó; ennél sokkal fontosabb kérdések – mint például a migráció alakulása, a nemzetközi politika – határozzák meg az ország sorsát.
Végül az ellenzék állapotáról. Mindennek az ellenkezője a jellemző rájuk, mint amit a kormánypártokról elmondtunk: a kormányzó- és társadalomintegráló képesség látható hiánya, a fontos társadalmi témák félreértelmezése, alternatívaállításra való képtelenség.
Karácsony Gergely lehet, hogy kedves ember benyomását kelti – s ezért, ha nincs tét, sokan szavaznak rá a népszerűségi listákon –, Orbán Viktor meg egyeseknek nem, de amikor arról kell dönteni, hogy ki vezesse ezt az országot a továbbiakban, akkor a határozottság, a karizma és a szuverén döntésképesség lesz a meghatározó, és itt Karácsony kihullik a rostán, Orbán viszont fennmarad.
A korszellem a globalisták és a nemzeti szuverenitás védelmezői közötti küzdelemről szól a XXI. században, s ezen belül a magyar emberek nagy többsége és Orbán Viktor egy platformon van. Ez fog dönteni.
A szerző politológus