Mélyen elgondolkodtató írás jelent meg a Magyar Idők múlt hétvégi számában Fricz Tamás tollából (A liberalizmus megszünteti a demokráciát).
Ebben a szerző azt hangsúlyozza, hogy milyen veszedelmes fordulatot vett a liberalizmus az utóbbi három évtizedben. Ennek jeleit a korunk világában tájékozódni kívánó ember szinte nap mint nap tapasztalja: intolerancia, a politikailag korrekt beszédmód erőszakos kiterjesztése a szólásszabadság rovására, gőgös felsőbbrendűségi tudat hangoztatása stb. Az írás első részében viszont egy olyan összefüggésre hívja fel a figyelmet, amelynek elméleti kihatásai vannak. Nevezetesen arra, hogy „demokrácia és liberalizmus nem természetes szövetségesei egymásnak. Azért nem, mert a liberalizmus alapjaiban elitista eszme, míg a demokrácia plebejus, vagyis népi indíttatású gondolat.”
Ezen ellentmondásos kapcsolat hangoztatása azért is fontos, mert a közgondolkodás szinte automatikusan egybe szokta kapcsolni a két fogalmat, holott jellegük, mint ahogy a fenti idézet is mutatja, erősen különbözik egymástól. Ennek szellemében vonja meg a szerző egy későbbi passzusban ezen összefüggés mérlegét: „A liberalizmus tehát a »fent«, míg a demokrácia a »lent« filozófiája és gyakorlata. Másfelől a liberalizmus az egyént és a kisebbségek jogait védi, a demokrácia viszont a többség uralmát hangsúlyozza.”
E furcsa viszony liberalizmus és demokrácia között természetesen nem ismeretlen a politikafilozófiában. Az alábbiakban nem is teszek mást, minthogy egy olyan tanulmánnyal támasztom alá Fricz Tamás gondolatmenetét, amely csaknem száz esztendővel ezelőtt jelent meg. José Ortega y Gasset egyik megejtően szép esszéjéről van szó (Feljegyzések a homályló nyárból, 1925), amelyben a spanyol filozófus ugyanezt a kapcsolatot elemzi.
Az esszé Ortega egyik legkiválóbb tájelemző írása: kasztíliai bolyongásai során tűnnek fel számára azok a várkastélyok, amelyekkel egész Észak-Kasztília tele van hintve. Olyannyira így van ez, hogy nyelvtörténetileg maga a tartomány neve is a „castillo” (várkastély) szó származéka. Vajon mi célból emelték e behemót építményeket „őrtornyaik bicepszével, oromfogainak, vízköpőinek, konzoljainak idomtalan összevisszaságával együtt”?
A spanyol gondolkodó magyarázata szerint a középkor, amelyben e várkastélyok születtek, alapvetően személyes jellegű volt, az azt megelőző antikvitás viszont személytelen. Az antik világban az egyén ott kezdődött, ahol tagja lehetett valamely közösségnek, városállamnak, mondhatni csak ekként tett szert emberi létezésre. „A középkori úr, épp ellenkezőleg, nem ismert tulajdonképpeni államot. Születésétől kezdve rendelkezett a jogokkal, vagy öklével tett szert rájuk.” Az állam intézménye tehát hozzá képest alapvetően külsődleges volt.
Ugyanez a különbség jelenik meg a szabadságban is; s itt ismét átadjuk a szót a spanyol gondolkodónak: „Cicero számára a »szabadság« a lefektetett törvények birodalmát jelenti. Szabadnak lenni annyit tesz, hogy használjuk a törvényeket, belőlük élünk. A germán számára a törvény mindig másodlagos, s csak azután születik, hogy a személyes szabadság elismerést nyert; ekkor teremti meg – szabadon – a törvényt.” S most már közeledünk tulajdonképpeni témánkhoz. Ezek a középkori építmények, mondja Ortega, voltaképp a személyes szabadság védelmezői voltak; megvonták annak határait, hogy meddig terjedhet a főhatalom. S e gondolatmenet során tér rá liberalizmus és demokrácia viszonyának taglalására.
„Demokrácia és liberalizmus kétféle válasz a politikai jog két teljességgel különböző kérdésére. A demokrácia a következő kérdésre válaszol: kinek kell gyakorolnia a közhatalmat? A válasz pedig: a közhatalom gyakorlása az állampolgárok közösségét illeti meg. A demokrácia azt sugallja, hogy uralkodjunk mindnyájan, vagyis a közügyekbe mindnyájan szuverén módon szóljunk bele.”
Ez a kérdés azonban nem foglal állást abban, hogy meddig terjedjen vagy meddig terjedhet a közhatalom. S itt lép színre a liberalizmus, amely a másik kérdésre válaszol: „Hol kell húzódnia e közhatalom határainak, függetlenül attól, hogy ki gyakorolja a közhatalmat? A válasz pedig így hangzik: a közhatalom, gyakorolja azt akár egy autokrata, akár pedig a nép, nem lehet abszolút; a személyeknek jogaik vannak, s ezek előzetesek az állam mindennemű beavatkozásához képest. Ebben tehát a közhatalom beavatkozását korlátozó tendencia fejeződik ki.” S a személyes szabadság e védelmére épp azért van szükség, mert a közhatalom természetében rejlik, hogy nem ismer önmérsékletet, minél nagyobb területre ki szeretné terjeszteni a fennhatóságát. „Nincs kegyetlenebb önkényuralom, mint amilyen a démosz diffúz és felelőtlen uralma.”
két, ellentétes irányú mozgásból az alábbi következtetés adódik: demokrácia és liberalizmus nemhogy szellemi rokonságban állna egymással, hanem épp ellenkezőleg: sarkos ellentétet mutatnak. Ortega meglátása szerint: „Lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális.” Ebben a tekintetben Ortega csak megerősíti azt, amit cikkében Fricz Tamás állít. A különbséget az jelenti, hogy a spanyol filozófus e fejtegetéshez tág történeti hátteret biztosít. Eszerint az antikvitáshoz, alapjellegét tekintve, közelebb állt a demokrácia – még ha ez csak néhány városállamban, például Athénban valósult is meg tiszta formában –, viszont hiányzott belőle a liberalizmus iránti fogékonyság. A feudális középkorban viszont fordítva: a személyes szabadság védelmének végső soron liberális jellege felülírta a demokratikus formákat. S ez a magyarázata annak, hogy Ortega a középkori várkastélyok égbe meredő építményeiben a modern liberalizmus kezdeményét, kezdetleges ősformáját pillantja meg: „E várkastélynak nevezett rémséges házak urai tanították liberalizmusra a gallo-román, keltibér és a toszkán tömegeket.”
Természetesen az tekinthető a legmegfelelőbb, leghumánusabb politikai berendezkedésnek, amelyben a demokratikus és a liberális alapelvek egyaránt képviseltetik magukat, s ezt írásában Fricz Tamás is hangsúlyozza. Probléma akkor merül fel, amikor a két felfogás közötti egyensúly vészesen megbillen. Arra már gyakran volt példa a történelemben, hogy a demokratikus elem felfalta, eltüntette a liberális oldalt, ami a többség zsarnokságához, végső soron totalitarizmushoz vezetett: a szocializmus idején nálunk is használt kifejezés, a „népi demokrácia” valójában csak terminológiai fügefalevele volt a totalitárius diktatúrának.
Viszont arra már jóval kevesebb példát tudunk felhozni a történelemből, hogy a liberális oldal vészes túlsúlya magának a demokrácia felszámolásának veszélyét idézi elő. Ortega korában ennek még csak a lehetősége sem merült fel – ezért nem is foglalkozik ezen opcióval –, napjaink politikai gyakorlata azonban, főleg az Európai Unió keretein belül épp a demokráciát háttérbe szorító, nyakló nélküli liberális rend megvalósításának irányába tesz határozott lépéseket. Ez viszont nem a többség zsarnokságát jelentené a kisebbség felett, hanem fordítva: egy demokratikus felhatalmazás nélküli, ámde magának szinte földöntúli – vagy legalábbis globális – jogokat vindikáló kisebbség zsarnokságát a többség felett. Nos, erre a veszélyre hívta fel a figyelmet tisztázó írásában Fricz Tamás.
Vagyis bármennyire különbözzék is egymástól demokrácia és liberalizmus, csakis együtt, egymást is „sakkban tartva” működtethetünk egy humánus társadalmi berendezkedést.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár