Egy titkosszolgálat sohasem adja fel a küzdelmet, működése soha nem torpanhat meg; kizárólag offenzív stratégiában gondolkodik és cselekszik, amennyiben pedig bárhol pozíciót veszít, vagy egy-egy ügynöke dekonspirálódik, máris újabb kapcsolatok kiépítésébe kezd.
Miközben a civil világ ismeri a veszteség keserű ízét, az elmúlás visszafordíthatatlan törvényszerűségét, az operatív élet kizárja ezen fogalmakat. Érzelemmentesen és célszerűen működik, ha kell, azonnal vált. Ha egy módszer vagy stratégia improduktív, automatikusan egy másik kerül a helyébe. Ha a szervezet látszólag vissza is vonul ideig-óráig, csak azért teszi, hogy új erőt gyűjtve még intenzívebb támadásba kezdjen a kitűzött cél érdekében.
Mindezek okán, ha „hírszerző szemmel” tekintünk vissza 2018. április 8-ára, a választás éjszakájára és a kormánypártok elsöprő győzelmére, az öröm, az elégedettség hangulatára, akkor április 9-én reggel már újra ott a tapasztalásból eredő felismerés. A magyar választók többsége leckét adott a politikusoknak – legyenek azok kormánypártiak vagy az ellenzék képviselői – arról, hogy mi is a haza iránt érzett felelősség.
A következő négy évben jelentkező kihívások leküzdése azok felelőssége, akik megkapták a többségi támogatást. A lecke főként azoknak szólt, akik összeállva ellenérdekű kül- vagy belföldi rendszerekkel, személyekkel, Magyarország érdekei és a miniszterelnök személye ellen szövetkeztek.
Pedig ezt egyszer már átvette velük tanítójuk, a nép. Ismételhettek is. Megint elárulták hazájukat. Megint megbuktak. Bár néhányan közülük ez után a kör után – részben a felelősség elől menekülve – most hirtelen kiiratkoznának az országos politikából, a többség még mindig javítási lehetőséget kér. Ők, félő, soha nem fogják megtanulni a leckét.
A többség akarata tehát megkérdőjelezhetetlen, az operatív érdek viszont mindig könyörtelen. Ezért az ellenzék okulásánál sokkal fontosabb, hogy a régi-új hatalom érti-e a leckét, vagy elégedetten hátradől, mondván: ha a nép velünk, ki ellenünk?
A népakarat leckéjéből tanulni kell. Mert a vesztesek nem adják fel. A már emlegetett, sokszor kivesézett és titkosszolgálati logika szerint felépült, kívülről irányított és pénzelt hálózatok folytatják munkájukat. A háborút akarják megnyerni, és eközben kénytelen-kelletlen elviselik egy-egy csata elvesztését.
Az ő elveik szerint az, hogy ki kerül ki győztesen egy konfliktusból, nem mindig egyértelmű. Ki érte el az eredetileg kitűzött célt, vagy – egy másik olvasatban – ki akadályozta meg a másikat abban, hogy az elérje, amit akart? A végső győzelem esélye pedig olyan csábító erővel bír, amely nemcsak egy titkosszolgálatot segít át a pillanatnyi pozícióvesztésen, hanem a „civil” szervezeteket is a taktikai vereségen.
Ők vették és veszik a leckét, erőt gyűjtve újabb és újabb módszerekkel próbálkoznak majd. Ha nem megy szép szóval, megy majd akár erőszakosabb módon, de feltett kézzel elvonulni még jó ideig biztosan nem fognak. Az Orbán-kormány megbuktatására törekvő külső hatalmi érdekkörök céljaikat el nem érve ugyanis folytatni fogják offenzíváikat. Miként a már emlegetett hálózatok sem adják fel törekvéseiket egy taktikai vereség után.
A többször hangsúlyozott tét óriási, vagyis Európa jövője. Az életünk, a biztonságunk, egy nemzet léte és gyermekeink jövője nem szerencsejáték. Mégis szinte mindennap újabb és újabb fórumokon, mindig más felállásban, nyer vagy veszít a két tábor egy-egy játékosa vagy csapata. A képzeletbeli rulettasztal körül ülők újra és újra elhelyezik zsetonjaikat, miközben a krupié minduntalan játékba dobja a rulettgolyót. A tét ugyanakkor sosem változik. A mindennapok kihívása emberi termék, amely kiszámítható és konkrét célszerűségre épül.
A választásokat követő forgatókönyv már a kampány alatt kész volt. A támadás pedig már a győzelem másnapján megkezdődött, politikai hangoskodással, amelyben vezérszólam – az előre megtervezett ütemterv szerint –, hogy a választást elcsalta a jobboldal.
A ma még békés utcák benépesülnek importált lázítókkal és fellázított fiatalokkal, akik a változásban látnak egyedül alternatívát. S ahogy illik, fiatalságuk türelmetlensége nem párosulhat politikai bölcsességgel vagy tisztánlátással. Különösen azért nem, mert a háttérhatalom, az NGO-k urai nemzetközi szinten is hergelni fogják a közvéleményt az Orbán-kormány ellen.
És a média, amelynek a liberális oldalon semmi sem drága, ha a rombolásban részt vehet, tele szájjal szórja majd a mocskot az „ostoba népre”, amely képtelen volt helyesen választani.
A voksolás eredménye – bármily fajsúlyos is – epizód, de nem egyenlő a végső győzelem elérésével. Csupán egy lehetőség a további ütközethez a túlélés érdekében. A háborúnak nincs vége. Talán most kezdődik igazán a keményebb kihívások és ütközetek sora.
Ezért a védelem egy percig sem késlekedhet. Azonnal és könyörtelenül fel kell lépni az ellenféllel szemben. Tudni kell szétzilálni a pozícióit és képesnek kell lenni arra, hogy újakat ne tudjon kiépíteni. Nem szabad elhanyagolni a belső árulók felkutatását és kivonását a védelem rendszeréből. Bárhol is legyenek az ellenség beépített emberei, szem előtt kell tartani azt az elvet, hogy a leggyengébb láncszem határozza meg a rendszer szilárdságát.
A hatalom megszerzésében a nép ad segítséget azzal, hogy eldönti, melyik politikai tábor kormányozhasson. Az alkotmányos rend megtartása és betartatása viszont a megválasztottak felelőssége. Nincs és nem is lehet ennek alternatívája.
Időnként persze népszavazások formájában meg lehet kérdezni a választókat akár konkrét ügyekről is. De egy hosszú távú stratégiával rendelkező kormány tudja és teszi a dolgát, amiről négyévente majd számot kell adnia. A ma kihívása egész Európában a biztonsági kockázatok összessége, amely mindenekfölött áll. A békés mindennapokat csak és kizárólag egy konzekvens védelempolitika garantálhatja. Ez a lecke, amelyet 2018. április 8-án meghatározott a többség akarata.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.