Tagadhatatlan, hogy az eredmény senkit nem ért váratlanul. A közvélemény-kutatási felmérések tükrében – melyek ez egyszer kifejezetten precíznek bizonyultak – teljesen egyértelmű volt, hogy a második fordulós, némi klasszikus népfrontos mázzal leöntött köztársasági összefogásnak köszönhetően Le Pen és a radikális jobboldali Nemzeti Front vereséget fog szenvedni. A kérdés csupán az maradt, hogy Le Pen és pártja képes lesz-e megütni a mágikusnak vélt 40 százalékos küszöböt, mely a radikálisoknak már egy kisebbfajta győzelemmel ért volna fel.
A végeredmény azonban rácáfolt a frontisták várakozására, mivel Le Pen a szavazatoknak „csak” 33,9 százalékát tudta bezsebelni, amit leginkább négy tényezővel indokolhatunk. Elsőként a Nemzeti Front jelöltjének egyértelműen nem vált előnyére a második forduló relatíve alacsony, 74,56 százalékos részvétele. Le Pen győzelmi esélyeit ugyanis nagyban növelte volna, ha stabilan mobilizálható szavazótáborát a kevésbé szilárd választói bázissal rendelkező Macronnal szemben alacsonyabb részvétel mellett mérhette volna össze. Mindannak ellenére azonban, hogy 1969 óta ez volt a legalacsonyabb második fordulós részvételi arány, Le Pen nem tudott a helyzetből előnyt kovácsolni.
A problémát az okozta, hogy a távol maradók táborát Macron köztársasági frontos szavazóbázisa helyett elsősorban a centrista jelöltet elfogadni képtelen radikális baloldali szavazók (és kisebb részben „nyakas” konzervatívok) erősítették, így Macron esélyei a második fordulóra nem romlottak számottevően. Ezt bizonyítja, hogy míg Le Pennek 7,6 millió fős első fordulós bázisát főként a konzervatív átszavazásnak köszönhetően 10,6 millió főre (plusz 39,4 százalékra) sikerült feltornásznia, addig Macronnak 8,6 milliós táborát a köztársasági összefogás 20,7 millió főre (plusz 140,6 százalékra) duzzasztotta. A számok pedig magukért beszélnek.
Le Pen kudarcának második okaként a széles politikai összefogás létrehozására továbbra is képtelen frontista hevületet nevezhetjük meg. Való igaz, Le Pen saját apja leváltásával, az antiszemitizmus harcos bevándorlásellenességre cserélésével pár éve a Nemzeti Frontot igyekszik nyitottabb néppártként pozicionálni. Ezzel természetesen az az egyértelmű szándéka, hogy elsősorban a vezetőikből kiábrándult konzervatív gaulle-ista szavazók egy részét állítsa maga mellé, mely egy esetleges második fordulós győzelemhez elégséges szavazói hátteret biztosíthatna számára.
Igaz, a patrióta néppártosodás folyamata az utóbbi években valóban hozott némi konzervatív alapanyagot Le Pen konyhájára, a frontista retorika azonban közel sem finomodott le arra a szintre, hogy ez a konzervatív szavazók tömeges átszavazását indítaná el. Hiába csatlakozott tehát az első fordulót követően a Nemzeti Front kampányához Dupont-Aignan, a különutas szuverenista/konzervatív „kispártvezér”, az EU és az euró elhagyásával, valamint a nagyfokú nemzetközi elzárkózással fenyegető Le Pen még mindig túl nagy falat a gaulle-ista tábor derékhadának. És ez még egy erkölcsi válságba süllyedt, saját kiút keresésével küzdő konzervatív pártvezetés mellett is ugyanúgy elmondható.
Ezzel szoros összefüggésben – harmadik indokként – a Nemzeti Front egyre zavarosabbá váló retorikája a két forduló között szintén jelentős zavarokat okozott a frontista erőtérben. Egészen a második fordulót megelőző napokig teljesen nyilvánvaló volt, hogy Le Pen győzelme esetén a pártvezér referendumot írna ki az EU és az eurózóna elhagyásáról, mely a radikális választók előtt tett egyik legfőbb ígéret is volt egyben.
A gaulle-ista tábor felé történő nyitás, valamint a Dupont-Aignannal kötött szövetség hatására azonban Le Pen módosította kampánya legfőbb ígéretét, mondván, hogy az eurót csak belső fizetőeszközként kellene elhagyni, míg a nemzetközi tranzakciókban továbbra is a közös valutát alkalmaznák. Igaz, egyes elemzők mindezt az újabb tömegeket megnyerő kompromisszumkészség ékes bizonyítékaként aposztrofálták, ám ez a pálfordulás a komolytalanság látszata miatt újabb választók helyett csak a már meglévő és a billegő szavazók elbizonytalanodását eredményezte, így a taktikai húzás leginkább eredménytelen maradt.
Mindezek után végül, de nem utolsósorban Le Pen kudarcához a két forduló közti jelöltvita tragikus mélyrepülése egyfajta záróakkordként járult hozzá. Persze teljesen egyértelmű, hogy a hátrányban lévő Le Pennek nem maradt más taktikája, mint hogy folyamatosan támadja ellenfelét, ugyanakkor személyeskedő, sértő, sokszor pedig méltatlan megjegyzéseivel a radikális lady – mindannak ellenére, hogy Macron szereplése is több sebből vérzett – minden felmérés eredményének tükrében elvesztette a párbajt. Innentől kezdve pedig nem volt kérdéses, ki örökli Hollande elnöktől a címet és az Élysée-palotát.
Ráadásul Macron győzelme Le Pen kilátásait nagyban beárnyékolja. Mindannak ellenére ugyanis, hogy újabb történelmi rekordot elkönyvelve a második fordulóban 10,6 milliónyian szavaztak a Nemzeti Frontra, az így összekovácsolt politikai tőkét Le Pen nagy valószínűséggel nem tudja hosszú távon kamatoztatni. Először is, a második fordulós eredmény inkább tekinthető egy kivételes támogatottsági szintnek, a párt bázisát valójában az első fordulós 7,6 millió szavazat tükrözi.
Másodszor, a júniusi nemzetgyűlési választásokat annak szabályainak köszönhetően várhatóan Macron mozgalma, az En Marche, illetve a konzervatív párt fogja dominálni, míg a Nemzeti Front az 577 mandátumból csupán 15-25 helyre számíthat. Ennek megfelelően a következő öt évben a törvényhozást egy centrista-konzervatív együttélés jellemezheti, mely a Nemzeti Front Le Pen által beharangozott átalakításához, illetve a „patrióta versus globalista” retorika kibontakoztatásához szűk parlamenti mozgásteret biztosít.
Le Pen 2022-es esélyei azonban ezzel korántsem nullázódtak le. Természetesen még nem látjuk, hogy hová fog vezetni a front újjászervezése, s azt sem látjuk, hogy mi lesz Macron elnökségének kimenetele. Annyi viszont nagyjából elmondható, hogy ha Macron nem váltja be a hozzá fűzött nagy reményeket, sőt ha mindeközben a konzervatívok, mint lehetséges kormánypárt is korrumpálódik, reális alternatívaként ismét megnyílhat az út Le Pen előtt. Erre azonban még bőven korai licitálni.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője