Mára már senki sem vonja kétségbe, hogy az Európai Unió vitathatatlanul fennállása legnagyobb válságát éli. Talán mostanra abban is konszenzus van, hogy a megújuláshoz koncepcionális, átfogó változtatásokra lenne szükség, ehhez pedig minimum teljes sorcserére a vezetők között. A bajok nyilván nem mostanában kezdődtek, a kétezres évek második felében már sokan felismerték, hogy a kibővített EU-t nem tudja működtetni az a szervezetrendszer, amely már 15 taggal is akadozott.
Érdemi változás azonban a tervezett alkotmányszerződés elbukása miatt nem történt, maradt az addigi keret foltozgatása: így született meg a lisszaboni szerződés. Aztán jött az euróválság, a háború Ukrajnában, a rendezetlen viszony Oroszországgal és végül a migrációs válság, az EU pedig úgy nyelte a pofonokat, mint amikor egy amatőr bokszoló kerül szembe a nehézsúlyú világbajnokkal.
A bajok forrása is nyilvánvaló: egy erre felhatalmazással nem rendelkező brüsszeli szervezetrendszer akarja rákényszeríteni az akaratát az azt létrehozó szuverén tagállamokra. Ha ezt belátjuk, akkor a lehetséges megoldások is rögtön nyilvánvalóvá válnak. Merthogy összesen két opció létezik: vagy megadjuk a felhatalmazást az EU-nak, hogy politikai kérdésekben döntsön a tagállamok helyett, vagy egyszer és mindenkorra deklaráljuk, hogy Brüsszel nem a tagállamok alternatívája, hanem döntéseik végrehajtója.
Másként fogalmazva: vagy létrehozzunk egy olyan föderális Európát, amelyben az egykori nemzetállamok egyfajta tartományokként oldódnak fel, a harmadik világból beáramló új népesség pedig megteremti a homogenitást; vagy beismerjük, hogy a 28 (inkább már csak 27) tagállam politikai érdekei annyira széttartóak, hogy jobb, ha inkább a gazdasági együttműködésre helyezzük a hangsúlyt.
Ez egy olyan legitim vita, amelynek végeredménye alapvetően határozza majd meg gyermekeink és unokáink jövőjét, sőt nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy nincs jelen pillanatban fontosabb kérdés Európában. Ehhez képest még mindig ott tartunk, hogy akkor most szét kell-e osztani az Európába érkező bevándorlókat a tagállamok között vagy sem. Merthogy a kérdés nagyon is él, az Európai Tanács (ET) soros elnöki tisztségét év eleje óta ellátó Bulgária ugyanis úgy döntött, hogy új lendületet ad a kvóták ügyének.
Az utolsó fejlemény az ügyben az volt, hogy a Európai Bizottság (EB) eleve meredek javaslatán tavaly év végén az Európai Parlament állampolgári jogi, bel- és igazságügyi szakbizottsága (LIBE) csavart még egyet: felső határok nélküli kötelező szétosztás, a Soros György-féle nem kormányzati szervezetek (NGO-k) bevonása, aki nem áll be a sorba, attól az uniós támogatások megvonása. Ebből a nyilvánvaló képtelenségből pedig azért nem született rögtön kötelező jogszabály, mert arra a tagállami minisztereket tömörítő ET-nek is igent kellene mondania, a testület azonban lassan másfél éve tudatosan még csak napirendre sem vette a dossziét.
Sem a kvótaellenes szlovák elnökség, sem az alapvetően kvótabarát máltai vezetés nem érezte elérkezettnek az időt arra, hogy döntést csikarjon ki az ügyben, ezért nyugodtan gondolhattuk, hogy hiába bohóckodnak az EP-ben és a EB-ban a brüsszeliták, mert a tagállami politikusokból álló ET úgysem hagyna jóvá egy nyilvánvalóan végrehajthatatlan szétosztási mechanizmust.
Aztán amikor Charles Michel belga miniszterelnök néhány hete nagy mellénnyel bedobta, hogy legkésőbb nyáron mindenképpen átverik az ET-n a kvótákat, már felsejlett előttünk, hogy itt valami komoly háttéralku lehet az ügyben. Végül pedig kiderült, hogy a bolgár elnökség saját kvótás javaslatát szeretné napirendre vetetni. Persze vannak ebben új elemek is: különböző fázisok annak függvényében, hogy mennyire sok migráns érkezik, a befogadandók egynegyedét pedig meg lehetne váltani fejenként közel tízmillió forintért.
A lényeg azonban nem változott: az Európába érkezőket kvóták szerint szétosztani a tagállamok között.
Nem egyértelmű, hogy mivel győzték meg Bulgáriát, álljon a kvótapárti oldalra. Lehet, hogy a régóta esedékes schengeni tagság ígéretével vagy egy a következő hétéves költségvetésre vonatkozó kedvező ajánlattal. De mindegy is, a lényeg, hogy valamilyen háttéralku részeként az az ország, amely még hazánk előtt kezdte el építeni a saját határkerítését, hirtelen jó ötletnek találja a bevándorlást egyértelműen ösztönző intézkedést. Közben a már említett LIBE azt javasolja, hogy közvetlenül a forrásországokból is telepítsünk be embereket, akiket aztán szét lehet osztani. Értik? Nehogy már el kelljen jönniük idáig! Fizessük ki a repülőjegyeket is.
Mindezeknek pedig Angela Merkel múlt heti szavai adnak valódi súlyt. A kancellár asszony ugyanis újra bemondta, hogy bizonyos jogállamisági kritériumok teljesítésétől tennék függővé az uniós támogatások folyósítását a következő hétéves költségvetés forrásaiból. Persze ezt nyugodtan lekeverhetnénk azzal, amit már annyiszor elmondtunk: a jogállamiság tartalma államról államra változik, ezért lehetetlen egységes mércét meghatározni. Úgy tűnik azonban, hogy gőzerővel zajlik ezen zsinórmérték kidolgozása, legalábbis erre utal az Európai Parlament készülő jogállamisági jelentése, amelyet az a Frank Engel készít, aki az utóbbi időben rendre tűnik fel Magyarország kérlelhetetlen kritikusai között.
A luxemburgi képviselő által készített szövegtervezet csak említés szintjén foglalkozik az unión belüli őshonos kisebbségek kérdésével, ezt is úgy, hogy az ügy fontosságát az LMBTQ-kisebbség védelmével egy szintre teszi. A határon túli magyarok ügye tehát nem fontos Engel úrnak, annál inkább sürgeti, hogy a 7. cikkely szerinti eljárásra ne csak valamiféle hipotetikus fenyegetésként gondoljanak az EU döntéshozói, hanem vessék is be a fegyvert.
Kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy az első áldozatok szerepére hazánk és Lengyelország lett kiszemelve, a kérdés, hogy a bolgárokhoz hasonlóan mi is kapunk-e majd egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Tehát szemet hunynának-e az eurokraták a két renitens állam „jogállamiságot sértő” döntései felett, ha cserébe vállalnánk a betelepítést.
És akkor kanyarodjunk vissza a jelen írás első részében feltett kérdéshez: miért a szétosztás kérdésével foglalkozunk az igazi nagy ügyek helyett? Azért, mert a kvóták erőltetése egyfajta erőpróba a föderalistáknak. Ha ugyanis ezt sikerül lenyomni a tagállamok torkán, annak ellenére, hogy mindenki tudja, az intézkedés nemcsak végrehajthatatlan, de kifejezetten káros is, akkor tényleg mindent megtehetnek. Utána már tényleg jöhet a nemzetállamok végleges felszámolása és az Európai Egyesült Államok.
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója