A közelgő évfordulót bizonyára számos konferencia, emlékülés, tanulmány és egyéb „együtt gondolkodás” fogja kísérni – azt azonban bizonyára kevesen gondolták volna, hogy az alkotmányjogi együtt gondolkodást maga Szekeres Imre nyitja majd meg intellektuális szempontból.
Az MSZP egykori elnökhelyettese nemrégiben a Népszavának adott interjújában ismételte meg az általa elengedhetetlennek vélt, új alkotmányozásról szóló gondolatait – hiszen új alkotmányra van szükség a jelenlegi alaptörvény helyett, ez bizonyos (szerinte). Sajátos közjogi konstrukciójának lényege, hogy a 2018-ban összeülő – nyilvánvalóan a jelenlegi „demokratikus ellenzék” által uralt – Országgyűlés nyilvánítsa magát alkotmányozó nemzetgyűléssé, dolgozza ki az új alkotmányt (és az új választási törvényt), majd ezek alapján tartsanak új választásokat, hogy immáron kellő, demokratikus legitimációval állhasson fel a még újabb Országgyűlés. A konstrukció fontos eleme továbbá, hogy az „alkotmányozó nemzetgyűlés” megalakulásával az összes, „közjogi tisztségviselő” (sic!) – például köztársasági elnök, legfőbb ügyész, AB-elnök stb. – mandátuma megszűnne. Az egyik, ha nem a legfontosabb legitimációs tételt Szekeres viszont könnyedén átugorja: „feles többséggel is lehet alkotmányozni, ha az alkotmányt népszavazás legitimálja”.
Aha. Nem, nem lehet. Annyira rákosisták még Rákosi Mátyásék sem voltak, hogy ne írták volna bele az 1949-es alkotmányba: „az alkotmány megváltoztatásához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges”. E szabályt – immáron érdemi tartalommal – vette át az 1989–90-ben újraírt szabályozás, és azt értelmezte mindig is úgy az Alkotmánybíróság, hogy az értelemszerűen az alkotmányozásra is kiterjed. A jelenleg hatályos alaptörvény is így rendelkezik, amennyiben kimondja: az „alaptörvény elfogadásához vagy az alaptörvény módosításához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges”.
A Jász-Nagykun-Szolnok megyei MSZP – merthogy a fentieket testületileg ők javasolják – felvetése tehát már ezen a ponton erősen necces, nem beszélve arról, hogy referendumot nem is lehetne tartani a témában („tiltott népszavazási tárgykör”), valamint arról, hogy az érintett személyek mégis milyen jogi alapon veszítenék el megbízatásukat az „alkotmányozó nemzetgyűlés” megalakulásával – amikor az megalakulásának pillanatában még értelemszerűen nem hozhatott semmilyen döntést. Egyébiránt sem értelmezhető, hogy a közjogi értelemben sérthetetlen köztársasági elnököt hogyan szeretnék feles többséggel elmozdítani, amikor az államfő tisztségtől való megfosztásához is „nagykétharmad” kell.
Az alkotmányellenes „rendszerbontás” és alkotmányellenes alkotmányozás ötletével azonban a volt honvédelmi miniszter nincs egyedül – hasonló gondolatokat az elmúlt időkben már többen, többször felvetettek a „demokratikus oldalról”. Tavaly tavasszal a Társaság a Szabadságjogokért, az Eötvös Károly Intézet és a Magyar Helsinki Bizottság triumvirátusa állt elő azzal a csúnya, egypárti alkotmánybírák általuk kívánatosnak vélt, majdani mandátummegszüntetése kapcsán, hogy ez esetben „szükségszerűen túl kell lépni az alkotmányos felhatalmazáson” – azaz így vagy úgy, de le kell váltani őket. Sőt, Majtényi László Göncz-emlékbeszédében egyenesen úgy fogalmazott: „a mai kiindulópont helyesen az, hogy a NER közjogi keretei között lehetetlenség a demokratikus kormányzás […] Ha eljön ennek az ideje, a nemzeti együttműködés fejezetét radikálisan le kellene zárnunk.”
De vannak olyan volt alkotmánybírák is, akik a választási rendszer kritikáján keresztül támadják „a rendszer” legitimációját, kétségbe vonva már a 2010-es, az 1990 óta hatályban lévő szabályok alapján lefolytatott szavazás demokratikus mivoltát is, tekintettel arra, hogy az „aránytalan” (valójában vegyes, egyéni képviselői és listás ágat egyaránt tartalmazó) választási rendszer juttatta a szavazatok 53 százalékával kétharmados többséghez a Fidesz–KDNP-t.
A képlet tehát egyszerű: a magukat „demokratikus”, „civil”, „szakmai”, „független” stb. jelzőkkel illetők egyáltalán nem riadnak vissza a nyilvánvalóan alkotmányellenes gondolatoktól – amelyeket amúgy hevesen számon kérnek másokon –, ha a hatalom visszaszerzéséről van szó. Hogy akár alkotmányos felhatalmazás nélkül is véghezvihessenek egy kvázi rendszerbontást. Mert ha nem ők vannak kormányon – akkor minden illegitim. A hatalom visszaszerzéséhez pedig minden eszköz megengedett. Az is, ami illegitim. Mert a „jogállamot” meg kell valósítani, ha kell, akkor a jogállam ellenében is. Ha törik, ha szakad. Mert történelmileg nekik van igazuk. A nép pedig? Nyilvánvalóan hülye. Vagy ahogy Kun Béla fogalmazta meg 1919-ben: „a proletariátus még nincs eléggé előkészítve eszméink befogadására!”.
(A szerző jogász, Alapjogokért Központ)