Bízom abban, hogy kósza ötlet, eleve elvetélt gondolat, hogy a középiskolában szűnjön meg az irodalomoktatás, úgysem olvasnak a diákok, a kötelező olvasmányokról pedig ne is beszéljünk. Helyette csak praktikus ismereteket tanuljanak: szövegértés, motivációs levél írása, egyebek. Belegondolni is rossz, hogy ha ez megvalósulna, milyen hosszú távú következményei lennének.
Az esélyét sem teremtjük meg annak, hogy a mindennapi katarzis élményével megajándékozza magát a fiatal, később a felnőtt ember. Így is nehéz őket megnyitni egy mű elemzése során, kemények, mint a dió, zártak, mint egy kagyló; és egy valódi páncélt kell feltörni ahhoz, hogy egy szépirodalmi alkotás kapcsán elmondják az érzéseiket, gondolataikat. Hogy értelmezhető ma a hazafiság Balassi Bálint versei alapján? Mit jelenthetett az elutasítás a szerelemben Csokonai Vitéz Mihálynak és Juhász Gyulának?
Húszéves érettségi elnöki tevékenységem során elolvastam jó néhány írásbeli irodalomdolgozatot. Ennek a leginkább próbára tevő része a műelemzés. Vannak jók, de többségében a megtanult tananyagot írják le a diákok (jó esetben), és ezután jönnek a gondolatok a versről, amelyek, lássuk be, időnként igen sekélyesek és közhelyesek. Nincs átélt élmény, nincs a világról szerzett tapasztalat, mert azt egy kapszulába zárva a digitális háló jelenti számukra.
Egy 1500, tizen- nyolc és huszonöt év közötti fiatal megkérdezésével készült felmérés eredményei szerint tíz fiatalból egy még soha életében nem olvasott regényt, tízből négy nem tervezi, hogy a nyári vakáció idején erre ragadtassa magát. Mindebben korántsem tenném felelőssé csupán a tanárokat. Közismert, hogy a nyelvtanórák már régen elmaradnak a középiskolákban, és most majd az irodalom „lebutítására”, pragmatikus, csak gyakorlatorientált tantárggyá degradálása történhet meg. Mintha egy festményt sötétítőfüggönynek használnánk… Pszichológus ismerősömmel találkoztam, aki azt mondta: elmondhatatlanul sok a munkája. Itt is érvényesülhetne a prevenció szemlélete.
Előzzük meg a bajokat, kezeljük a lelkeket az iskolákban mindennapi katarzissal! Szükség van a mindennapos testnevelésre, de a mindennapi katarzisra is. Természetesen erre a felemelő élményre más alkalommal is lehetőség nyílik. Például többek között jómagam nemrég a Nyíregyházi Egyetem színjátszó csoportjának az ’56-os műsorán éltem át, a Dandos-ballada megtekintésekor. Kölcsey Ferenc a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című művében írja: „Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének.”
Hogyan lehetne a mindennapi katarzist megteremteni magunknak? Úgy, hogy nagyokat szelünk a kultúra különböző ágaiból. Megnézünk egy kiállítást, egy színházi előadást, részesei vagyunk egy hangversenynek, vagy ha nagyon elfoglalt napunk volt, legalább egy verset, novellát elolvasunk este. Az érzelmi alap jó hátteréül szolgál a gondolkodásnak, az elmélyedésnek.
Tavaly ősszel Széphalmon az Édes anyanyelvünk verseny záróünnepségén Korzenszky Richárd atya szavai, a hazáról és a nyelvről szóló gondolatai emeltek a magasba. És ami fontos: nemcsak engem, hanem a jelen lévő százhúsz versenyzőt és felkészítő tanárait szerte az országból. Katartikus érzés volt. Ahányan vagyunk, annyiféle az eredő, a forrás, a lényeg: találjuk meg! Önmagunknak önmagunkat – azonban ez nem egy narcisztikus lózung! Nem zárja ki az empátiát és a részvétet, a mások iránti figyelmet és elnézést.
Keressük és éljük meg a mindennapi katarzis lehetőségeit! Nyújthatja ezt az újraolvasás öröme, a színház lenyűgöző és magával ragadó légköre, a lokálpatriotizmus átélése. Sokszor jusson eszünkbe az orosz klasszikus mű, az Ivan Iljics halála. A főhős túl későn jön rá elrontott életére, a hiányok okozta szenvedés hatványozottan zúdul rá rövid időn belül. Tudom, hogy ez hétköznapi, laikus pszichologizálás, de így lehetünk saját magunk lélekkarbantartói.
A szerző főiskolai tanár