Kellemesen csalódtam, mert a kétrészes színpadi játéknak Pozsgai Zsolt és Turcsány Péter jóvoltából olyan remek a dramaturgiája, hogy megtudtam belőle, miről is szólhat a regény. Nem a mesebeli csúnya, vén boszorkányról, hanem egy üde, fiatal lányról, Nucáról (Nemes Vanda). Húros Annamária díszlete is egyszerű (később rájöttem, hogy ez volt a legcélszerűbb megoldás): a háttérben kivetítve láthattuk az erdélyi havasokat. A történet arról szól, hogy egy fiatal lány él a havasokban a nagyapjával, Tóderikkel (Koncz Gábor), és le akarják bontani a házukat, mert a vasútvonal ezen a helyen fog épülni. A fiatal lánynak egy cigányasszony (Timkó Eszter) megjósolja a jövendőbeli sorsát: a tenyerében olyan jeleket lát, amikből arra lehet következtetni, hogy különleges adottságai vannak. Sok kínos helyzetbe kerül majd élete során, amelyekből szerencsésen kikerül, ám a neki ártani szándékozókkal rendre valamiféle „boszorkányos” baj történik.
A nagyapát, mivel nem akarja odaadni havasi házukat, a rendőrség rövid időre őrizetbe veszi, de a lány nem tud szabadulni a tájtól, s inkább magasabbra költözik. Számos nehézséggel kell megküzdenie, de mindig megőrzi a jókedvét, optimista életszemléletét, s a vele kellemetlenkedők is megkapják méltó büntetésüket (anélkül, hogy a „boszorkány” bárkinek is ártani kívánna). Nem derül ki egyértelműen a darabból, milyen nemzetiségű vagy vallású szereplők szerepelnek benne: csak valószínűsíthető, hogy többnyire magyar, de részben román ajkú lakosság körében zajlik a történet.
Később a nagyapa is visszatér a havasokba, s ugyanúgy kitart a vad természeti környezetben, mint az unokája. Közben a lány szerelemre lobban a földbirtokos fia, Gáspár iránt (Jánosi Dávid), akitől gyermeke is születik. A földbirtokos báró (Kautzky Armand) előbb próbálja rábeszélni a leányt, hogy költözzön le a faluba, s hagyja ott a havasokat. A fiú azonban elfogad egy meghívást egy angliai tanulmányútra: ez fontosabb a számára, mint a leány és a közös gyermekük. A funtineli boszorkány egyedül marad, ám az érintetlen természetben ő is megőrzi eredendő tisztaságát, ellenáll a különböző fenyegetéseknek és csábításoknak; Nuca még a faluból érkező, segítséget nyújtani akaró idősebb asszonyt, Terkát (Bordán Irén) is elhárítja.
Az előadás – legalábbis számomra – katartikus élményt nyújtott. A jó megkapja jutalmát, a rossz a büntetését, s a jó közel van a természethez. Nemes Vanda el is hiteti velünk mindezt. Leginkább azért, mert a színpadon nem akar szép lenni, nem akar okos lenni, nem akar díva lenni, hanem lenyűgöző természetességgel játszik egy szerepet, amivel azonosulni tud. Azzal éri el a legnagyobb hatást, hogy érzékeltetni képes velünk a lelke mélyéből fakadó természetszeretetet. Egyébként kitűnően táncol is, annak ellenére, hogy nem táncosnő. (A koreográfus Román Sándor.) Koncz Gábor a tőle megszokott tehetséggel és gyakorlattal játssza a szerepét, s Bordán Irén is hangsúlyosan jelen tud lenni a színpadon. A többi szereplő is jól játszik, csak (s úgy tűnik, ez a modern színjátszásnak egyfajta „törvénye”) néhányan hol túlságosan hangosan, hol meg érthetetlenül halkan mondják a szövegüket. Kerényi Imre rendezése kiváló: meg tudta ragadni a lényeget anélkül, hogy túlságosan leegyszerűsítette vagy elbonyolította volna a történetet. Arányos „egész” volt az egész darab, s emlékezetes élményt nyújtott a közönségnek. Köszönettel tartozunk érte.
Bolberitz Pál
A szerző katolikus pap, egyetemi tanár