A 2014-es parlamenti választások hajnalán az akkor is vesztes balliberális oldal egyik vezető politikusa kamerákon kívül így sóhajtott fel: „Semmit sem értettünk meg Magyarországból.”
Nos, ezt a mondatot ugyanúgy elmondhatná ma is, mint négy évvel ezelőtt tette. Ugyanis az eltelt négy évben ebből a szempontból nemhogy nem változott semmi a baloldalon, hanem igazából tovább romlott a helyzet: még távolabb kerültek attól, hogy értsék és megértsék az országot.
Gyurcsány Ferenc a választás éjszakáján egy ellesett pillanatban azt mondta: „Nem találtuk meg a Fidesz politikájának ellenszerét.” Nem is találhatták meg, mert már hosszú évek óta nincs érvényes mondandójuk a magyar nemzet számára.
S mindennek meglett a következménye: amíg 2014-ben a „kormányváltónak” szánt balliberális szövetség listán 25 százalékot ért el, és mintegy 1,3 millióan szavaztak rájuk, addig 2018-ban 12 és fél százalékot értek el, s immáron csak 650 ezren szavaztak az MSZP–Párbeszéd–Liberálisok pártszövetségre.
Négy év alatt elvesztették a rájuk szavazók több mint a felét. Ez óriási bukás, ami lényegében véve azt jelenti, hogy a szocialisták és a balliberális oldal darabjaira hullott. Nem véletlen, hogy a szocialisták elnöksége bejelentette a lemondását.
Ezzel szemben áll a Fidesz–KDNP, amely világraszóló sikert aratott április 8-án, hiszen nem pusztán harmadszor egymás után nyerte meg a választásokat és alakíthat kormányt, hanem harmadszor egymás után kétharmados többséget szerez a parlamentben! Ilyen teljesítményre nincs példa a második világháború utáni európai politikatörténetben!
De mi a Fidesz–KDNP sikerének a titka?
Legelsősorban is az, hogy a balliberális oldallal szemben megértette és ismeri az ország lelkületét, ismeri és érti, hogy mi foglalkoztatja az embereket, mitől félnek és miben bizakodnak, mit tartanak fontosnak és mit kevésbé fontosnak.
Ugyanakkor ezt a tudást és ismeretet nem valamifajta politikai vegykonyhában kísérletezik ki és használják fel politikai érdekből, ellenkezőleg: a kormánykoalíció képes azonosulni a magyar nemzet alapvető karaktervonásaival, hiszen valóságosan ugyanazok a problémák foglalkoztatják a kormánykoalíció politikusait és Orbán Viktort személyesen, amelyek az emberek többségét is. Ez tehát nem színjáték, ahogyan az ellenzék próbálja beállítani, hanem valóságos problémaérzékenység: a Fidesz szinkronban van a magyar társadalom nagy többségével.
Másképp fogalmazva: a Fidesz–KDNP az a pártszövetség, amelyik képes az ország polgárait integrálni, képes az országot kormányozni, és hitelesen tudja azt képviselni nemzetközi relációban is.
A választás előtti hetekben általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy ha nagyon magas, 65, netán 70 százalék feletti lesz a részvétel, az bizonyosan az ellenzéknek kedvez, hiszen a Fidesz–KDNP-nek a 2-2,2 milliós táborán felül igazán már nincs mozgósítható tartaléka.
A magas részvétel tehát annak lesz köszönhető, hogy megerősödött az emberekben a kormányváltó hangulat, s az eleddig rejtőzködő protestszavazók előjönnek a sötétből, és az ellenzék pártok valamelyikére adják le a voksukat.
Jómagam azonban már kezdettől azt gondoltam, hogy ez koránt sincs így, hiszen ha a Fidesz–KDNP ráérez a közhangulatra, és megérti, hogy a magyar választók többsége mit vár el a kormánytól, akkor megszerezheti a többletszavazatok nagy részét is.
Orbán Viktor és a mögötte álló pártszövetség a migrációs hullám kezdetétől fogva megértette, és már 2015 tavaszától kezdve hangoztatta, hogy az illegális bevándorlást meg kell állítani, mert az veszélyezteti a magyar emberek megszokott életvitelét, kultúráját, vallását, s nem utolsósorban veszélyezteti a biztonságukat.
A közvélemény-kutatások az elmúlt három évben világosan bizonyították, hogy a kormány migrációs politikájával nemcsak a Fidesz-tábor tagjai értenek egyet, hanem az ország több mint kétharmada. A Fideszre parlamenti választáson a legtöbben 2010-ben szavaztak, ekkor mintegy 2,7 millió ember adta a voksát a jobboldali pártszövetségre. Ehhez képest a 2016 őszén lezajlott népszavazáson ennél is hatszázezerrel több, durván 3,3 millió ember mondott nemet a kötelező kvótákra.
Magyarul: a kormányzó pártszövetség a migráció elutasításával mint mindent elsöprő, meghatározó, valóságosan létfontosságú témával olyan új szavazókat szerzett magának április nyolcadikán, akik „itt és most” szavaztak a Fidesz–KDNP-re, mert azonosultak a kormány bevándorlásellenes politikájával, és helyeselték azt. Ez ilyen egyszerű: egy fontos témában az emberek döntő többségének érdekeit képviselte az Orbán-kormány – és ezt meghálálta a bizonytalan szavazók nagy része.
Lehet, hogy ez a réteg korábban egyszer sem szavazott a Fideszre, s lehet, hogy négy év múlva ismét nem a Fideszre fog szavazni. Most azonban megtette, mert megértette, hogy a kormány, nem pedig a bevándorlásügyben kiszámíthatatlan és őszintétlen ellenzék cselekszik az érdekeinek megfelelően.
A Fidesz–KDNP elsöprő választási győzelmének legfontosabb magyarázata tehát a magyar társadalom többségével való közös értékrend és világlátás. De még legalább két okot meg kell említenem.
Az egyik, hogy Orbán Viktor és pártja minden ellenzéki fröcsögés ellenére nem árkokat ásott, s főleg nem gyűlöletet keltett választó és választó között, ellenkezőleg: szövetséget ajánlott minden magyar embernek, akiknek számára fontos az ország és a haza jövője.
Nem nemeket mondott, hanem igeneket: csatlakozzon mindenki a kormányhoz, aki egyetért a bevándorlásellenes kormánypolitikával, hazánk szuverenitásának, kultúrájának megvédésével, akinek fontos, hogy gyermeke és unokája nyugodtan és biztonságban élhessen ebben az országban. Ezzel pedig különféle társadalmi csoportok szembeállítása helyett a családokat nevezte meg a társadalom legfontosabb egységének.
Ez nem kirekesztő, hanem befogadó politika volt, amely túllépett az ideológiai szembenállásokon, a bal és jobb ellentéten, s helyette egy közösen vállalható nemzetpolitikát ajánlott fel – minden magyar állampolgárnak. Ez hatásos és eredményes volt, mert a nemzeti integrációt szimbolizálta.
A győzelem másik oka a vidéki, a kisvárosokban, falvakban élő, szegényebb körülmények között élő emberekhez való fordulásban rejlik. Orbán Viktor ebben személyesen járt az élen – ez utóbbinak minden választási kampányban különleges jelentősége van –, s ezzel azt üzente a közvélemény számára, hogy a párt nem a rongyrázó, beképzelt elitek, nem is csupán a középosztály pártja, hanem a szegényebb, helyzetükön még javítani alig tudó csoportokat is integrálni próbálják a nemzeti együttműködésbe. Tehát a Fidesz nem elitpárt, hanem a nép pártja, ha tetszik, plebejus párt (is).
A választási eredmények ismeretében megállapíthatjuk: 2014 óta valójában nem sokat változtak az erőviszonyok, s nem sokat változtak az országot megosztó, igen mély és elkeserítően erős törésvonalak. A legnagyobb változás a baloldali szövetség látványos kudarca, a posztkommunista múltú szocialista párt lassú felszámolódása; ezzel szemben a Jobbik, az LMP nagyjából megőrizte a pozícióit és a DK becsúszott a parlamentbe.
Kiemelkedő siker, hogy az országnak továbbra is erős, a nemzeti szuverenitást a globalizmussal szemben tűzzel-vassal védő kormánya marad, aminek óriási nemzetközi jelentősége is van. Kiemelkedő siker, hogy továbbra is a kurucos, nem pedig a labancos hagyományunk határozza meg az ország jövőjét az elkövetkező nagyon nehéz hónapokban és években.
Kiemelkedő siker, hogy országunk mintaként és modellként szolgálhat Európa népeinek és kormányainak, valamint az unió azon tagállamainak, amelyek meg akarják őrizni a hagyományos európai kultúrát és életmódot, és nem akarnak kulturális öngyilkosságot elkövetni.
Viszont elkeserítő, hogy az ország még inkább kettészakadt, mentalitásban, látásmódban, világszemléletben. Elkeserítő, hogy az ellenzék továbbra is úgy viselkedik, mint négy évvel ezelőtt: a választás estéjén akkor Fodor Gáboron kívül senki nem gratulált a győzteseknek, most, négy évvel később Karácsonyon és Molnár Gyulán kívül ismét senki nem tette meg ezt a gesztust!
Lehangolóak az első reakcióik a választási vereségükre, amelyek mind azt bizonyítják, hogy, mint a Bourbonok, semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Az ország politikai, kulturális kettészakadása tehát folytatódik, és sajnos ennek van egy főváros–vidék dimenziója is, ami bizony egészen a népi–urbánus vitáig vezet minket vissza. (Mélységesen mély a múltnak kútja – írta Thomas Mann.)
A fővárosi, pontosabban a belső pesti liberális szubkultúra tagjai nem értik a vidéki emberek természetes hazaszeretetét és konzervativizmusát, fel sem fogják, hogy lehet másképp is élni és gondolkodni, mint ahogyan ők élnek és gondolkodnak.
Olvastam néhány nekikeseredett „ellenzéki” kommentet az egyik baloldali portálon. Három rövid idézet (név nélkül): „A Fideszre szavazó birkák elárulták a hazájukat, ostoba, buta, morálisan nyomorék birkák.” „Ez a nép nem életképes, megérdemli, hogy eltűnjön.” „Ha valaki még kételkedne abban, hogy melyik nép a legostobább a régióban, az már nem fog. A Fideszt a magyarok butasága és alulfejlettsége örökre bebetonozta.”
Csak egy összehasonlítás ehhez: Bernard-Henri Lévy agyonünnepelt francia liberális filozófus így írt azokról a brit emberekről, akik megszavazták a brexitet: „A tömeg győzelme, a hajótörők, a balos bunkók, a részeg szkinhedek, az írástudatlan hőbörgők, a bikanyakú neonacionalisták győzelme.”
Igen: ők, a liberális „fejlettek” lenéznek mindent és mindenkit, aki nem olyan, mint ők Londonban, New Yorkban vagy Pesten, az ötödik kerületben.
És akkor most innen kezdjük el újra a közös haza felépítését! Combos feladat lesz, szent igaz.
A szerző politológus