Kötélen táncolt Argentína, Németország és Brazília, Uruguay móresre tanította a házigazdát, Cristiano Ronaldo kis híján a kiállítás sorsára jutott, az Oroszországban zajló labdarúgó-világbajnokság legvitatottabb, legtöbbet emlegetett esete mégis egy, helyesebben két gólöröm. Látszólag ártatlan jelenet, a futball felszabadító, katartikus pillanata, amikor játékos, csapat és szurkoló lélekben egyesül, amiért e játék napjainkban a közösségi érzés, a nemzeti identitás első számú hordozója.
Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri produkciójának értékelése mára elérte a vicclapok szintjét. Szomorú, hogy az albán „Lúdas Matyit” személyesen Edi Rama miniszterelnök szerkeszti. Az albán kormányfő „Ne félj a sastól!” elnevezéssel számlát nyitott, hogy összegyűjtsék a magáról megfeledkezett két labdarúgó büntetését. Jó vicc. Mintha a Dzsudzsák Balázsra erdélyi gyorshajtása miatt kiszabott román bírságot Orbán Viktor felhívására mi adnánk össze. Edi Rama populista szólama nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az ügy immár nyíltan politikai síkra került. Mivel a „jópofa” tettnek további következményei is lehetnek, érdemes csokorba gyűjteni a tényeket.
Először is, Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a svájci válogatott játékosai. Miként a nevük is árulkodik róla, felmenőik nem lehettek ott az Eidgenossenschaft megkötésekor.
Mindkettejüknek koszovói albán gyökereik vannak. Xhaka szülei 1990-ben emigráltak („disszidáltak”) Svájcba, s ő már Bázelben látta meg a napvilágot. Shaqiri jugoszláv állampolgárként a koszovói Gjilanban született, a szüleivel és testvéreivel menekült a délszláv háború elől Svájcba, társához hasonlóan ő is Bázelben vált futballistává.
Gondolhatnánk, derék cselekedet, hogy nem feledik, honnak jöttek, ápolják az albán hagyományokat, tudják, a sas mint totemállat mennyire fontos az albán népléleknek.
Különösen, ha a szerbek ellen lehet röptetni. A két játékos ugyanis Szerbia ellen ünnepelte a gólját az albán sasra utaló mozdulatokkal. A rasszizmust tűzzel-vassal irtó, a politikai megnyilvánulásokat helytelenítő, sőt üldöző Nemzetközi Labdarúgó-szövetség le is sújtott az eset után. Tízezer svájci frankra büntette, sőt szóbeli kiegészítéssel még figyelmeztette is a magáról megfeledkezett játékosokat helytelen cselekedetükért.
Így már érthető, miért sietett személyesen a két labdarúgó segítségére az albán miniszterelnök. Tízezer svájci frank… Az összeg az egyaránt a Premier League-ben, az Arsenalban, illetve a Stoke Cityben futballozó két labdarúgó talán félnapi bérét is eléri. Micsoda kiesés a családi kasszából!
Ám ha már ennyire fontosak az albán gyökerek, a két játékos választhatta volna az albán válogatottat, miként Granit Xhaka Taulant nevű fivére tette. Arról már nem is beszélve, hogy kettejük éves jövedelme jelentős tétel lehetne Koszovó nemzeti össztermékében, de persze jobb, ha az összefocizott vagyon svájci bankszámlán pihen.
S focizzunk még kicsit, állítsuk lesre a FIFA-t, játsszunk el a gondolattal, mi történne akkor, ha egy észak-ír futballista Anglia ellen hárfát pengetve ünnepelne, netán az IRA-ra utalva képletesen géppisztolyt is a kezébe venne; ha egy amerikai WASP a mezét csuklyaként a fejére húzva „négerezne le” egy afrikai játékost; ha egy székelyudvarhelyi születésű játékos a magyar válogatottban Románia ellen gólöröme közben levenné a mezt, amely alól Nagy-Magyarországot ábrázoló trikó sejlene fel, ejsze székely szimbólumokkal kiegészítve.
Ami minket illet, pontosan tudjuk a választ: stadionbezárás, megbélyegzés. A szerbek renoméja még ennél is rosszabb, őket egy világversenytől is eltiltották már: 1992-ben, bár kijutottak, mégsem vehettek részt az Európa-bajnokságon. A történelmet a sportban is a győztesek írják. Ezért hát most a szerbek hallgatnak, de jogos a félelem, nem felejtenek; ha majd akár évek múltán kifüstölnek egy sasfészket valahol Koszovóban, azért Xhakának és Shaqirinek is vállalnia kell a felelősséget.
Ám ennél mélyebbre nem akarunk tévedni a Balkán átláthatatlan sűrűjében. Nem is a szerbek érezhetik magukat igazán megsértve és megalázva. Hanem a svájciak. (Ó, szegény Lichtsteiner, együtt ünnepeltél a két albánnal…) Ez a sikeres integráció, ez a hála azért, hogy befogadtak albán családokat, és azok gyerekeinek az övéikkel egyenlő esélyt adtak.
Íme, ez a Koszovó kanton, az új Svájc, ez az új Európa – s még csak a saját határainkon belül! –, amit annyira óhajtanunk kellene.