„Újesztendő, vígságszerző”, mondja a magyar népköltés. Hogy mennyire lesz vidám, nem tudni. A politikai élet útja tele van kisebb-nagyobb kátyúkkal, amelyek közt döcögősen fog haladni az idő szekere. Most mégis olyan kérdésről szeretnék néhány gondolatot megosztani, amelyek nem közvetlenül napi jelentőségűek. A probléma, amely körvonalazódik, nem holnap zavarja majd életünket. De a nem túl távoli jövőben, holnapután meg azután bizonyosan igen.
Nem tudom, milyen gyakran járnak a nagyvárosi emberek a magyar vidéken, autóval vagy egyéb közlekedési eszközzel. Kinéztek-e az utak szélére? Még mindig rengeteg a szemét. Annak ellenére, hogy – hála a közmunka elterjedésének – sok helyütt szépen takarítják az árkokat, az utak szélét. De nem egy olyan bokros, erdős útszakaszt találhatunk, ahol siralmas látvány fogad. Műanyag palackok,
autógumi-bálák, nejlonzacskók, papírszemét és egyebek.
Az erdőket járva gyakran bukkanhatunk nagy kiterjedésű illegális sittlerakó helyekre. Az internet, a tévé számos alkalommal beszámol a tengerek szennyezettségéről. Magam is a laikus olvasó szintjén felháborodok, amikor látom, olvasom, hogy 150 millió tonna hulladék hullámzik a tengerekben. Szigeteket alkotva őrlődik apró részecskékre a műanyag szemét, belekerül a tengeri élőlények táplálkozási láncába, s a mi asztalunkra kerülő tengeri halakba is…
Hogy bátor sportemberek hosszú kilométereken át hajóznak úszó szemétszigeteken keresztül. 1,2–13 millió kilométer ezek kiterjedése, s átlagosan százméteres mélységűek ezek a szennyeződések. És akkor még nem is beszéltünk az olajszennyezésről, ami a mélytengeri kútfúrások, balesetek következménye, vagy az óceánokba mosatott tankerhajókból vízbe került szennyeződésekről. Tubusok, flakonok, palackok, műszálas ruhák darabjai alkotják a szemét zömét. Amelyek nem bomlanak le, s mérgezik a tenger élővilágát. Ébresztő, világ, ébresztő, kis hazánk! Nincs túl sok időnk hátra! Műanyagot eszünk, belepusztul az élővilág.
Becsukjuk a szemünket. Messze van mindez. A tévében megnézzük a csodálatos természetfilmeket. Csak a derű óráit számoljuk. Nem engedjük magunkhoz közel, ami zavar. A tömeges migrációt kiváltó folyamatokról is csak akkor gondolkodtunk el, amikor már a határainkon torlódtak fel az Afrikából, Közel-Keletről eláramló tömegek. Sok szép mondatot olvastam karácsony körül a közel-keleti keresztények segítéséről. Nagyon helyesnek tartottam. Mégse fogjuk fel teljes mélységében, hogy napjainkban soha nem látott méretű keresztényüldözés van a világban. Elbámészkodunk a képernyőn a Quo vadis? című történelmi film cirkuszi jelenetén. De közben nem gondolunk arra, hogy ma is bestiális kegyetlenséggel végeznek ki embertömegeket. Néró, Diocletianus elbújhatna amellett, ami korunkban zajlik.
Az emberi természet már csak ilyen. Elhárítási mechanizmus működik bennünk. Különben az a falatnyi, amit a tudás almájából ettünk, elvenné az eszünket. Belehalnánk a félelembe. Mi lesz? De talán mégis fel kell nőnünk ember mivoltunkhoz. Értelemmel, ésszel megelőzni a legsúlyosabb katasztrófákat. A fundamentalista vallási gyűlölködés ellen sajnos „gyönge fegyver szózat és igazság”. Meg kellene akadályozni ezeknek az ideológiáknak a liberalizmus leple alatti beszivárgását az európai és a hazai társadalomba. Tenni, amit tehetünk.
De a természet károsításának száz és ezer módja ellen is tehetünk valamit. Hajdan, az ősi korban azt, aki a vizet szennyezte, halállal büntették. Ma a strukturális bűnök (II. János Pál) világában bonyolultabb a feladat. Úgy vélem, a szennyezők ellen is drákói törvényeknek kellene lennie ma is, de még fontosabb a szennyezés forrásainak a megakadályozása. Nem elég a palackos üdítők eldobásának a büntetése. A gyártást, forgalmazást kellene megreformálni. Megszervezni a visszavásárlást, gyűjtést, újrafelhasználást valami értelmes célra.
Hogy ez pénzbe kerül? Igen. Hogy ennek a fedezetét is mi fogjuk előteremteni, s ez életszínvonal-visszafogást jelent? Meglehet. De lassan be kellene látni, hogy a mai viszonylagos jólét a jövő számlájára történik. A komplexitást jelzi, hogy ez az egész csak azt érdekli, aki egyáltalán felelősséget érez a jövő generációért. A gyerekekért, akiknek egy tönkretett Földet hagyunk örökül. Aki egyáltalán hajlamos gyermeket vállalni.
S ahogy ennek az utóbbi kérdésnek is mélyre nyúló gyökerei vannak, úgy a természet védelmének is. Minden fórumon, minden intézményben arra kell nevelni a legifjabbakat is, hogy bűn a környezet szennyezése. Persze ehhez a bűn fogalmának ismerete kell. Nevetséges, ugye, hogy az utcán a cukroszacskót elhajító fiatal után felveszem azt a földről, s szóvá teszem neki. Ma még én vagyok a nevetséges. Jó lenne, ha ezt súlyos, szankcionálandó szabálysértésnek tekintené a jog. Természetesen mindent önmagunkon kell kezdeni. Ahogy egy cigarettázó tanár nem tudja diákjait erről az ártalomról lebeszélni, úgy a szennyezést tűrő felnőttvilág is hiába oktatja a témát az iskolában. A szó elszáll, az írás megmarad, mondja a latin közmondás.
Itt az ideje, hogy a joganyag felülvizsgálatra kerüljön. Igenis legyen súlyos bűncselekmény a környezetszennyezés. És nem kényelmes, cellában letöltött börtönnel, hanem a közösség érdekében végzett kemény munkával kell a vétkest sújtani. De nem is elég itt kezdeni. Minden tananyagot át kell vizsgálni ebből a szempontból. Már az iskolában sokkal nagyobb környezettudatosságra kell nevelni gyermekeinket. Tudom, vannak akciók. Ültetünk fákat, alkalmasint szedünk szemetet, megyünk tankirándulásokra.
De itt is mélyebbre kell hatolnunk. Ha szülőként a gyermekek kalóriaellátását műanyag palackos üdítőkkel elégítjük ki, s a nejlonzacskóba tett uzsonnákkal látjuk el őket, az iskola működésével is termeljük a szemetet. A szülő azonban mi mást tehet, ha a működés racionalizálása, a költségtakarékosság kizárja az oktatási intézményekben a helyi munkaerő alkalmazását az étkeztetés céljaira, s nincs, aki elmosogassa a porcelánbögréket? Akkor ez nem fog változni.
Még átfogóbban közelítve, azt kell mondanunk, hogy a jelenlegi demokráciafelfogás módosulását kellene elérni. Amelyben ma csak jogok vannak, kötelességek alig. Gyermeki jogokról beszélünk – természetesen, helyesen –, de nem beszélünk a gyermekek kötelességéről. Ez pedig az elemi tekintélytisztelettel kezdődne, a sokadik parancsolattal. Viszont az is tény, hogy a Biblia azt tanítja: Szülők, legyetek jó példaképek gyermekeiteknek! Vagyis mint minden érdemi változást, ezt is magunkon kell kezdeni.
A szerző közgazdász