Bizonyára sok nyájas olvasónk emlékszik az Alkonyzóna (The Twilight Zone) című klasszikus sci-fi-horror sorozatra, amelynek a lényege az volt, hogy a szereplők mentek, mentek, aztán egyszer csak az alkonyzónában találták magukat, ahol minden másképp történt, mint a való világban.
Magyarországon is van egy ilyen alkonyzóna. Ebbe a különös tartományba körülbelül úgy lehet bejutni, mint a Harry Potterben Roxfortba, a varázslóiskolába. A 4 és háromnegyedes és a 6 és háromnegyedes villamos megállóinál vadul és magabiztosan nekifutamodunk a körúton araszoló kocsisornak, és amennyiben hithű balliberálisok vagyunk, úgy nem a szélvédőkön és a kerekek alatt végezzük, hanem átlépünk az alkonyzónába.
Ahogy átjutottunk, azon nyomban megszűnik a gonosz orbáni varázslat, és máris igaz metafizikai valójában, nem pedig a hazugság bűvös szemüvegén át látjuk Magyarországot. Az alkonyzóna határán emelkedik a remény utolsó védműve, új épület (tavaly decemberben adta át a Die Presse osztrák karakterépítő vállalat), rajta a Vona Gábor, A magyar demokrácia utolsó bástyája felirattal. Aztán bérházak sora kezdődik. Ha megnézegetjük a kapucsengőket, ilyen nevekre bukkanunk: Konrád György. Tamás Gáspár Miklós. Heller–Vona (Just Married.)
Ezekben a komor, méltóságteljes, de lepukkant épületekben, amelyek elveszítették fénykoruk, a Tanácsköztársaság vagy a Rákosi-korszak patinás csillogását, nincs rezsicsökkentés, lakóik még mindig a régi áron, sőt drágábban fizetik a közköltséget. Az épületek földszintjén és alagsorában romkocsmák sorakoznak. A levegőben a forradalom sistergő gőze keveredik a marihuána füstjével, itt búslakodik a demokratikus ifjúság a diktatúra szörnyű elnyomása miatt.
Országra-világra szóló tüntetéseket szerveznek, másnap délután legalább egymillió ember fog a Kossuth tér felé özönleni. Sajnálatos módon a tervezgetésbe belefáradt ifjak a megbeszélt időpont után két órával ébrednek a mamahotelben zúgó fejjel, ráadásul kint hűvös eső szemerkél, így a diktatúra megbuktatása a langymelegebb jövő hétre halasztódik, de akkor aztán még magasabbról bukik az a fránya diktátor és a sleppje, csak úgy loccsan az agyvelő a Kossuth tér kockakövein, ahogy demokratikusan kidobálják őket az Országház valamelyik erkélyéről.
Mert a magyar alkonyzónában diktatúra van. Itt nincs gazdasági növekedés, hanem folyamatosan zuhannak az állampapírok, és a munkanélküliség 60 százalék fölötti, főképp a fiatalok körében, akik az istennek sem találnak olyan állást, ahol havi 168 óra facebookozásért és twitterezésért – és ugyanennyi füvezésért – egymillió nettót tejelne a munkaadó. Minden sarkon kakastollas csendőrök állnak, akik agyba-főbe püfölnek mindenkit, akin a haladás arcvonásait vélik fölfedezni.
Az ellenzéki lapokat csak szamizdat formájában, szűk körben, életük kockáztatásával tudják terjeszteni az aktivisták. Hol vannak a gyönyörű szép idők, amikor oly gyorsan és hatékonyan lehetett igazságot szolgáltatni, és lelőni Magyarország miniszterelnökét, Tisza Istvánt! Miközben a nagyszerű Károlyi Mihályt már föl is kenték kormányfővé… És Kun Béla demokráciájának dicső hónapjai… Aztán a szocializmus dialektikusan kellemes időszaka… A rendszerváltás legendás periódusa, amikor át lehetett sodródni eszdéeszbe, és ismét diktálni az eszmét… És akkor annyi boldog hatalmi év után beüt a krach.
A szavazó tulkok megtévesztett és elvakult tömegei kibuktatják az eszdéeszt a parlamentből. Hát miféle demokrácia ez, ahol nem a mi akaratunk érvényesül, hanem a szavazócsordáé?!
A HVG legutóbbi száma Konrád György-portrét publikál, amelynek interjúrészében imigyen nyilatkozik az író: „Megnyugtatásul úgy látom, hogy nagyobb erő húzza a magyarokat is az Európai Unióhoz, mint a diktátoraikhoz. Rejtelmes mozgások egyszer csak oda vezethetnek, hogy a miniszterelnök, ha nem akar Nicolae Ceausescu sorsára kerülni, akkor önként elmegy valahova. Jóakaratú emberként azt kívánom, hogy Felcsútra menjen.”
Ami számomra kérdőjeles ebben a frázisban, a többes szám. Eddig úgy hittem, hogy egyetlen diktátorunk van, egy „kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk”, kis országnak ennyi jutott. De Konrád többről beszél. Nyilván a Mesternek hiszek, és nem a szememnek.
Mert úgy lehet, a Mester tud valamit. Erre utal a „rejtelmes mozgások” szókapcsolat, erről egykori, szabadkőműves, ezoterikus tanárom szavajárása jut eszembe:
„Tudjuk mi, édes!” Tudják, a titokzatos, sőt tektonikus politikai erők… Amelyeket már a nagyszerű Charles Gati, egy másik kedvenc balliberális páholymesterünk is fölvázolt roppant sejtelmesen. A köztudottan bevált jóslat öt esztendeje, 2012. január 11-én, szerdán, 15.50 perckor villant a szemfülesebb magyar olvasók szemébe, a Heti Válasz honlapján.
A nyilatkozat címe: Így buktatnák meg Orbán Viktort – Charles Gati 5 pontja. Hadd idézzem ezen bevált jövendölés utolsó pontját: „Polgárháború. Ez akkor következhet be, ha a kormány nemcsak kaotikus gazdasági lépéseivel veszíti el a nép többségének bizalmát, de a választók rájönnek, hogy a szuverenitásról ismételt politikai szónoklatok tartalma a XXI. században üres fogás. Isten őrizz, hogy a helyzet idáig fajuljon, de ennek lehetőségét sem zárom ki, ha folytatódik a nyugati javaslatok, kritikák dacos, irracionális elutasítása.”
Beavatottabb nyájas olvasóim ebből kikövetkeztethetik azt, hogy számomra nem jelentett különösebb újdonságot Konrád György szelíd álmodozása Orbán Viktor kivégzéséről. Azt hinnénk, hogy „a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt” (Kertész Imre) egy Konrád-adalék Charles Gati múltbéli fantáziakitöréséhez – de nem.
Valójában egy sovány plágiuma Tamás Gáspár Miklós víziójának. Emlékeznek rá? Pedig nem is olyan régen fejeztem ki alázatos hódolatomat a Magyarország 2017-ben című írásomban a kolozsvári Szókratész elméje iránt, aki a bőrén érezte a Ceausescu-diktatúra keserű mindennapjait magyarországi, amerikai, angliai és franciaországi emigrációjában.
2017. február 8-án TGM ezt nyilatkozta a Magyar Nemzet hasábjain a TGM a jobboldal felelősségéről című valamiben:
„Végig kellene gondolniuk, hogy ha azt akarják, hogy a magyar konzervativizmusból megmaradjon valami, és Orbán Viktor békében távozzon a hatalomból, akkor most cselekedniük kellene. […] De a lényeg, hogy mindenki gondoljon arra: amikor 1989. december 22-én az emberek kimentek az utcára, »Éljen Nicolae Ceausescu!« tábla volt a kezükben, és ezt is skandálták először. Majd valaki elkiáltotta magát, hogy »Le vele!«. Előbb zavart csönd, majd mindenki ezt kezdte el kiabálni, és Ceausescunak helikopterrel kellett menekülnie.”
Azaz semmi sem új a nap alatt. Ennek a szellemi vonulatnak szerves része az ellenfél szemrebbenés nélkül való kiiktatása, és ezt már két kövér évtizeddel Hitler előtt, egy Lenin nevű mesterük irányítása alatt elkezdték. Miért csodálkozunk hát a szellemi nagyságok freudi elszólásain? A minap olvastam egy jeles kolléganő regényének kéziratát, abban volt egy találó passzus az „így lincselnek ők” könnyedségére: „mint amilyen komótosan a sz…rt szokta leöblíteni az angolvécén”.
Ebben a szellemi vonulatban teljesen természetes, hogy a Lehet-e verset írni a Holocaust után? című opus szerzője, aki szerint „Az Auschwitzot övező csöndet állandóan meg kell törni” – Heller Ágnesről van szó – lazán beáll a Magyar Gárda verőlegényeit hirtelen pihipuhi cica csipet-csapatra cserélő neonáci transzpolitikus mögé, azzal az indoklással, hogy Churchill is szövetkezett Sztálinnal, ha a szükség úgy kívánta.
Meg Sztálin is Hitlerrel – ha találóbb párhuzamot keresünk a dialektikus bolsevik–náci viszonyra. De hát nem magától értetődő dolog? Nem tudják leváltani a fazont, mert ezek az átkozott, birka szavazók minduntalan beletrollkodnak a demokráciába: már tizenkét esztendeje többen merészelnek voksolni a Fideszre és annak vezetőjére, mint egyéb politikai formációkra.
Hát milyen demokrácia ez, amikor a voksoló birkák többségi akarata győz? Nos, várnak, amíg várnak, aztán elfogy a türelmük, és a demokratikus kormányváltás másik módszeréhez folyamodnak. A likvidáláshoz. Mint ahogyan a Lenin-fiúk likvidálták politikai ellenfeleiket. Mint ahogyan gyermekkori barátaikat, osztálytársaikat likvidálták a nácik Birkenauban.
Mindenképpen – ha nem is a saját bőrükön – de mások példáján tapasztalták a végső megoldás infernális metafizikáját. Életművük lényege annak a totalitarizmusnak a mélységes bírálata, amelynek a XX. században 180 millió ember esett áldozatul, s amely totalitarizmusnak kézenfekvő módszerei voltak a népszavazás, a népakarat felülbírálására. Például a likvidálás.
Ezt az eszmét, az egész életművét köpte szembe most Konrád György, felzárkózva Heller Ágnes kolleginájához, aki már akkor szembeköpte a sajátját, amikor különös politikai házasságra lépett Vona Gáborral.
A rövid, de sokatmondó interjúnak köszönhetően általános műveltségemet is gyarapítottam.
Most már tudom, hogy Göncz Árpád áldásos elnökségét, Demszky Gábor polgármesterségét is korunk nagy írójának köszönhetjük. Mi több, korábbi nyilatkozataiból kiderül, hogy Soros Györgyöt is ő beszélte rá, hogy fektessen néhány dollármilliárdocskát a társadalmak nyíltabbá tételére…
Nagyon szépen köszönjük a közbenjárást irodalmunk és történelmünk nagy megreformálójának.