Idén emlékezhetünk meg az októberi bolsevik forradalom századik, szomorú évfordulójáról. Különös jelenség, hogy ha egy konzervatív véleményformáló közvetetten kiemel valamit Lenin „munkásságáról”, már harap is a progresszív média: így járt most Stephen Bannon, aki Lenin anarchizmusát méltatta és régen Margaret Thatcher, akinek csupán megtetszett egy Lenin-portré. Bannont ma a New York Times, Thatchert pedig anno a The Washington Post vette ezért elő.
Pedig Lenin valódi dicsőítőit nem a jobboldalon kell keresni. A Black Lives Matter mozgalom vagy a Breitbart újságíróira támadó demokrata tüntetők mind Lenin hívei – utóbbiak pusztító tüntetéseik előtt Leninről szóló szórólapokat osztogattak. Aki pedig a kommunista diktátor hazai híveit keresi, annak sem kell messze mennie. Egy ismert magyar történész kijelentette: „nem véletlen, hogy az 1960-as években is felmerült Lenin újraértelmezése a Szovjetunióban, Magyarországon (…) Napjainkban most éppen Marxnak van (…) reneszánsza… nem véletlen, hogy Soros György, a híres tőzsdespekuláns is előveszi (…) Előbb-utóbb Leninre is sor kerül.” Egyesek még emlékezhetnek rá, hogy 2010-ben az MSZP dunaújvárosi politikusa állíttatta vissza Lenin szobrát az Intercisa Múzeumba.
Sok újságíró vagy történész a szavakra ügyel – mindezt a narratíva- és diskurzusanalízis szép szlogenje alatt –, nem törődve a tényekkel. A bolsevik kommunisták viszont elég nyíltan beszéltek céljaikról, így már a narratíva elemzése is elég kellene, hogy legyen. Lenin büszkén vállalta, hogy a legkegyetlenebb forradalmi terrorral kívánt győzelemre jutni, maga pedig már 1918-ban tömeges terrort követelt „a kulákok, papok és fehérek” ellen, kiemelve, hogy azokat „koncentrációs táborba kell zárni”. Anne Applebaum A Gulag története című könyvében leírt becslései szerint 1919-re már több, mint húsz munkatábor állt a frissen felállított Szovjetunióban, 1920 végére pedig már több mint száz. Állapotukat a történész általánosan elfogadhatatlannak írta le.
Egyesek szerint a párttársak megsemmisítésének szokása Sztálin alatt jött divatba, noha ezzel Applebaum vitatkozna. Ő könyvében idézi Lenint, aki nevetve mondta, hogy „az első menseviket azután kötjük fel, ha már az utolsó szocialista forradalmárt is felkötöttük”. Könyvében a neves történészasszony hozzáteszi, hogy a tömeges kivégzések már Lenin alatt általánosak voltak. Ahogy a szovjet Krasznaja Gazeta írt egy sikeretlen, Lenin életére törő merényletet követően: „Kegyetlenül, százával öljük majd meg ellenségeinket…Lenin véréért… folyjon csak a burzsoázia vére – ömöljön, amennyi csak tud!”
Megint mások a bolsevikok „szociális progresszióját”, „társadalmi igazságért” tett lépéseit méltatják. Talán mondani sem kell, hogy a tervgazdaság, a leviatán állam diktatórikus kiépítése és a tolvaj újraosztás politikája máig behozhatatlan nyomorba döntötte a Szovjetunió népeit. A kiéheztetett és kiirtott ukrán paraszti réteg sokat mesélhetne az elnyomott társadalmi osztályok felemelésének eredményeiről. Hasonló képet mutat a vallásos csoportok kezelése a szovjet szörnyállamban.
A vallásos és népi sokszínűség álcája alatt az ortodox kereszténység felszámolása zajlott, de nem jártak jobban a zsidók és a muszlimok sem. Lenin maga 1919 márciusában arról szónokolt, hogy nem tűri meg az antiszemitizmust a Szovjetunióban, azonban ugyanebben az időben kemény elnyomást követelt a zsidók és az ukrán városlakók ellen, kiemelve, hogy be kell sorozni, a frontvonalra kell küldeni, és „sosem szabad a hatalom közelébe engedni őket”.
Direktíváját tartalmazó levelének aljára mai szemmel ironikus módon ezt írta: „Használjanak valami politikailag korrekt kifejezést”, mint például „kispolgárság”. Míg egyes muszlimok elhitték Lenin felhívását, amelyben arra biztatta őket, hogy ismerjék meg jogaikat, és lelkesen támogatták a forradalmat – gyakori jelszó volt köztük az éljen a szovjethatalom és éljen a saría! –, Sztálin későbbi vallásüldözése egyértelművé tette, hogy nincs olyan vallás, amelyet a forradalmi baloldal hosszabb ideig megtűr soraiban. Az elnyomottak ügyét, mint annyi más ügyet – például a nőkét is – csak addig a pontig karolták fel, amíg az segített a polgári rend ledöntésében.
Sajnos sok értelmiségi azt hiszi a nyugati világban, hogy a kommunizmus valami szép eszme, amit csak rosszul vezettek be. Ezzel szemben áll Marx 1849-es mondata, miszerint „mikor eljön a mi időnk, nem fogunk elnézést kérni a terrorért”. Mégis akadnak, akik tisztelik ma nyugaton Marxot, például Federica Mogherini EU-s külügyi főképviselő, ahogyan régen élvezhettük a maoista José Manuel Barroso tevékenységét, illetve épphogy megúsztuk a deklaráltan szocialista, és Lenin amerikai hívének, Eugene Debsnek a portréját az irodájába aggató Bernie Sanders USA-elnökjelöltségét. Hasonló képet mutat a ma liberális üdvöskeként számon tartott Justin Trudeau kanadai elnök, aki Fidel Castro történelmi teljesítményét méltatta. Emlékezzünk: azét a Castróét, aki deklaráltan atombombát dobott volna New York városára a világforradalom érdekében.
A nyugati értelmiség kommunizmus iránti rajongását sokan próbálták már megfejteni. F. A. Hayek gazdaságtörténész arra jutott, hogy a nyugati világ kiábrándult olyan saját alapító gondolataiból, mint a klasszikus szabadságeszme, és ezért egész túlélésünket veszély fenyegeti. Rímel ez Orbán Viktor szavaira, aki arról beszélt, hogy „amit ma az ellenfeleink képviselnek, annak semmi köze a nagy liberális elődök gondolataihoz, az puszta nihilizmus”. Ironikus jelenség, ám igaz: mi, kelet-európaiak saját, nehezen feldolgozható és fájdalmas történelmi emlékeink okán is jobban fel vagyunk vértezve a marxizmus csábító, ám a felszín alatt romboló szavaival szemben, mint egy naiv kanadai vagy amerikai.
Az októberi forradalom szomorú évfordulójára ezzel a sovány vigasszal készülhetünk.
A szerző történész