„Kicsit sajnálom, hogy kimaradtam a Magyar Idők PIM-gyalázó cikkéből, vagy figyelmetlenség miatt, vagy mert nem tartanak elég fontosnak és eléggé rettegőnek, ahogy írótársaimat. Pedig isten bizony, ott volt tavaly az Omerta-bemutatónk Nagy Boglárkával és a teremben megannyi rettegővel” – posztolta írói Facebook-oldalára Tompa Andrea néhány nappal Szakács Árpád Folytatódik a rettegők cirkusza című írásának megjelenése után. A jeles írónőre még visszatérek a későbbiekben.
A szóban forgó írás és elhíresült listája nagyon kiverte a biztosítékot, érdekes módon A kinek a kulturális diktatúrája? sorozatnak csak ez a fejezete, az előző háromra nem reagált olyan vehemensen a politikum és a művésztársadalom, pedig semmivel sem volt líraibb, mint a negyedik.
A balliberális írótársadalom nemzetközi kapcsolatait is megmozgatta, a haverok természetesen azonnal léptek, és ismét leírtak minden dögunalmas, 2010 óta tízezerszer megismételt klisét, miszerint Magyarországon ismét náci jellegű listázás van, a másként gondolkodóknak rettegniük kell meg efféle elmés dolgokat.
A HVG még címlapsztorit is kerekített belőle. Ritkán olvastam amúgy ilyen vérszegény, szánalmas címlapsztorit, ebből azt is megtudhattam, hogy úgy lehet, én mozgatom hátulról Szakács Árpádot, mivel a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatói posztjára áhítozom.
Ó, micsoda vágy, micsoda célkitűzés, micsoda ambíció – és hát igazán megtisztelő egy konspirációs teória hősének lenni, sajnos kevésbé megtisztelő, ha ezt az elméletet totálisan tájékozatlan és ostoba intrikusok állítják föl. Úgyhogy nem is fáradozom a megcáfolásával. Inkább a listázásról értekeznék.
2016. március 15-én a nemzeti ünnep alkalmából Farkas Árpádot és Király Lászlót Magyarország Babérkoszorúja-díjjal tüntették ki. Erre Kálmán C. György egyetemi oktató, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa azt írta ki a Facebook-oldalára: „Kik ezek?”
Ez nagyjából mindent elmond a magát dominánsnak tartó balliberális irodalmi szekértábor hozzáállásáról. Lehetsz te bármilyen jó és akár népszerű is, ha nem jegyeznek a balliberális kánonban, nem létezel és kész. Farkas Árpád és Király László kiváló veterán költők, akiknek életműve egy fél évszázad próbáját is kiállta.
Mindketten több könyvet adtak el életükben, mint az összes balliberális költőikon együttvéve, nevüket, verseiket százezrek ismerik. Csakhogy a két alkotó erdélyi, az erdélyi tankönyvekben szerepelnek és az erdélyi olvasók szemében ikonok. Márpedig, mint tudjuk, a magyar kulturális demokrácia kódexében ezer erdélyi olvasó sem ér fel egy liberális filosszal.
A Körút határolta kulturális övezetben tehát nem jegyzik sem Farkas Árpádot, sem Király Lászlót. Ráadásul azt a főbenjáró bűnt is elkövették, hogy nemzeti írónak tartják magukat, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) sorait erősítik.
Ugyanis ha szerepelsz a fenti intézmények taglistáján – főképp a Magyar Művészeti Akadémiáén –, akkor elástad magad. Véleményem szerint a legnagyobb élő magyar költőt, a jelenleg regnáló költőfejedelmet Kányádi Sándornak hívják. Nincs nála ismertebb, népszerűbb és eladottabb poéta a Kárpát-medencében, évtizedek óta élő klasszikusnak számít, a szó legszorosabb értelmében. Na kérem, utána lehet nézni, az egyetemi és kritikusi körökben, milyen az Esterházy Péterről vagy Nádas Péterről és a Kányádi Sándorról írt tanulmányok és dolgozatok aránya.
Nincs is ilyen arány. Kányádit egyszerűen nem jegyzik. Nem létezik, mint ahogyan nem létezik senki, aki nem a balliberális kartell kijelölte úton halad. Kányádi Sándor a saját útját járta. És ő is az MMA tagja. Azaz rajta van a feketelistán.
A Magyar Művészeti Akadémia intézménye a legmélyebb gyűlöletet és ellenkezést váltotta ki a balliberális művészvilágban. Pedig az MMA létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Amennyiben van tudományos akadémiánk, miért ne lenne művészeti akadémiánk is? Netán egy művész értéktelenebb egy tudósnál?
Teljesen rendjén való, hogy az országnak legyen egy reprezentatív, grandiózus művészi intézménye, amely méltó életjáradékot és életkörülményeket, valamint professzionális menedzsmentet biztosít háromszáz olyan művésznek, aki évtizedes alkotói munkával kiérdemli ezt a státust, és amely intézmény irányt mutat a nemzeti kultúrának. A balliberális művészeknek azonban nem kellett ez az irány, mert hát nemzeti, és ami még fájóbb: nem ők találták ki és nem ők kezelik a pénzt. Bár senki nem tiltotta nekik, hogy belépjenek, sőt bojkottálták a projektet.
Pedig a számok maguktól beszélnek: az MMA évi több mint tízmilliárd forint pluszpénzt jelent a kultúrának, és pont 300 művésszel több kap életjáradékot, mint 2010 előtt. De még nem mondtunk el mindent: ugyancsak ez a sokat gyalázott intézmény vívta ki, hogy minden művész, aki minimum állami középdíjban részesült, 65 éves korától a mindenkori nyugdíjminimum ötszörösének megfelelő életjáradékot kapjon – jelenleg ez havi 121 500 forint, és több mint háromezer művészt érint.
Még ezért is képesek voltak fanyalogni balliberális művészbarátaink, pedig sem az állam, sem az MMA nem kérdezte, hogy ki milyen szekértáborba tartozik. Csupán az oklevelet kellett fölmutatni, és politikai nézettől függetlenül mindenki megkapja, akit valamelyik kormány állami díjjal tüntetett ki. Kérdés, hogy mi akadályozta meg őket abban, hogy ezt a nagyszerű dolgot azzal a nagy okos fejükkel 2010 előtt kitalálják?
Máris több ezer művészsors jelentős javulásáról beszélhetünk a folyamatosan ócsárolt kultúrpolitikának köszönhetően. Mégis, az MMA taglistáján szerepelni valóságos bűn. Ha már listázásról beszélünk.
A kultúrpolitika azonban nemcsak a tisztességben és művészetben megőszült alkotókról gondoskodott, hanem az ifjabbakról is. 2015 őszén megalakult a Kárpát-medencei Tehetséggondozó (KMTG) és ezen belül az Előretolt Helyőrség Íróakadémia (amelyet történetesen én vezetek, s már csak ezért és az összeférhetetlenség miatt sem áhítozom a PIM igazgatói posztjára).
Ezt az intézményt is ugyanakkora gyűlölettel és tiltakozással fogadták, mint az MMA-t, pedig az íróakadémia a pályakezdőket hivatott segíteni, az irodalmi utánpótlást biztosítani, ugyanakkor tehetséges haladó írókat menedzsel és az elmúlt fél évszázad valamilyen okból elhanyagolt, a nagyközönség, de akár a szakma számára ismeretlen irodalmi értékeket próbálja az utókor számára átmenteni.
Ezek mellett az íróakadémia működteti a legnagyobb példányszámban megjelenő irodalmi-kulturális fórumot, az Előretolt Helyőrséget, amelyet jelenleg negyedmillió magyar ember, a médiaszorzóval számolva szinte egymillió potenciális olvasó kap meg ingyen, a megyei lapok mellékleteként – és ez a művészvilágban a tudományos fantasztikum regiszterébe tartozó szám a közeljövőben akár megduplázódhat.
De ha csak a tehetségkutatásról beszélünk: soha ilyen lehetősége pályakezdő írónak nem volt Magyarországon, de a világon sem tudunk ilyesmiről. Hároméves, havi nettó százezer forintos tanulmányi-alkotói ösztöndíj, tanulási, publikálási, könyvkiadási lehetőség, teljes körű menedzsmenttel.
Az új, immár a harmadik évfolyamot beleszámítva már 45 pályakezdőnek adatott meg ez a lehetőség. A balliberális szekértábor szerint ez mégis egy merénylet az irodalom ellen, hiszen az utánpótlást csakis ők hivatottak nevelni.
A támadó cikkek százai mellett volt (és van) bojkott, petíciók, volt egy kemény tüntetés is, ahol 57-en követelték az intézmény beszántását – és igen, volt listázás is. Egyesek ugyanis nem átallottak venni a taglistát, és a közösségi oldalakon és üzenetekben molesztálni, megfélemlíteni, győzködni a diákokat, hogy bűnös dolog az íróakadémián tanulni, és ennek ára lesz, mert nem fognak publikálni, már az elején derékba törik a karrierjük.
Mindezt olyan személyek művelték tizen-huszonéves gyerekekkel, akik a demokráciadeficitért sivalkodnak folyton-folyvást, és az egyéni meg a véleményszabadság mindenekfölöttiségét szajkózzák.
Írásom elején megígértem, hogy visszatérek a magát a Szakács-féle listáról hiányoló Tompa Andreára. A 2015-ben az Orbán kormány által az igen rangos (és majd 65 éves kortól életjáradékot biztosító) Márai Sándor-díjjal elnyomott írónő, aki egyben a Színház folyóirat és portál felelős kiadója és főszerkesztője, mely fórumok működését a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alap és a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottsága finanszírozza, nemrégiben imigyen nyilatkozott a Népszavának a Kisebbségben lenni szabadságot is jelent című interjúban:
„Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? […] A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak.”
Tetszik érteni? Egy közpénzen működő kulturális fórum vezetősége 2018-ban Magyarországon nem szakmai alapon dönt egy írásmű megjelenéséről, hanem listázza a szerzőket, és akik bizonyos állami intézményeknél ösztöndíjasok, azokat politikai alapon visszautasítja! És kortárs irodalmunk és színházunk egyik meghatározó személyisége, Tompa Andrea szerint ez helyes, morális és demokratikus is.
Akkor kinek a kulturális listájáról is beszélünk?