Közismert, hogy még a második világháború vége előtt, 1944 júliusában, az Egyesült Államok keleti partvidékén levő New Hampshire államban található Bretton Woods településen tartott konferencián dolgozták ki a szövetségesek képviselői a háború utáni világgazdasági rendszer alapjait.
Ennek a rendszernek a középpontjában a Nemzetközi Valutaalap, vagyis az IMF, valamint a Világbank állt (ezt a kettőt gyakran össze is keverik, bár céljaikat és működésüket tekintve alapvetően eltérnek egymástól).
A konferencián két eltérő álláspont csapott össze: egyfelől az akkoriban már világhírű és nemzetközileg elismert neves angol közgazdász, John Maynard Keynes, illetve a jóval kevésbé ismert Harry Dexter White, az amerikai küldöttség vezetőjének az elképzelései.
Talán nem lep meg senkit, hogy nem Keynes alaposabb és megalapozottabb elképzelései, hanem White sokkal kevésbé jövőbe mutató, de az amerikai kormány által támogatott elképzelései győzedelmeskedtek. Kevesen vannak azonban annak tudatában, hogy a második világháború utáni gazdasági világrendszert nem egy elvakult amerikai imperialista ügynök, hanem egy szovjet zsoldban álló kém hozta tető alá.
Harry Dexter White ugyanis – aki amellett, hogy a Németország teljes ipartalanítását célzó tervet kidolgozó Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszternek volt a helyettese – „mellékállásban” szorgalmas szovjet ügynök is volt.
White a konferencián komoly vitákba keveredett az angol küldöttséget vezető John Maynard Keynesszel, s bár utólag elég nehéz eldönteni, hogy az egyes részkérdésekben kinek volt igaza, valószínűsíthető, hogy nem a névtelen White érvei győztek a nemzetközileg elismert Keynes érvelése ellen, hanem amerikai hatalmi szóval White elképzeléseit fogadták el.
Ekkoriban azonban még nem sokan tudták az amerikai adminisztráción belül, hogy White tulajdonképpen Sztálin ügynöke, aki nemcsak szorgosan jelent Moszkvába, hanem igyekszik is érvényesíteni Bretton Woodsban a szovjet érdekeket.
A szovjet ügynök White tehát döntő szerepet játszott a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank koncepciójának kidolgozásában és azok kezdeti működtetésében is, és nem sokon múlt, hogy ne ő legyen az IMF első elnöke.
Erre azonban mégsem került sor, ugyanis időközben az úgynevezett Venona kódfejtési projekt során egy sor amerikai tudósról és hivatalnokról – köztük White-ról is – kiderült, hogy szovjet ügynök. A Venona-program emlékeztetett az angolok azon programjára, amellyel a németek Enigma által titkosított üzeneteit megfejtették a második világháborúban.
A Venona-projekt következtében számos szovjet ügynök került az amerikai hatóságok látóterébe, mint például Julius és Ethel Rosenberg, akiket ki is végeztek az amerikai atomtitkok szovjeteknek történő átadásáért; vagy az angol Guy Burgess, aki szintén szovjet kémként tevékenykedett, de ugyanakkor az angol kémelhárító iroda munkatársa is volt, s aki végül a híres (szintén szovjet ügynök) Kim Philby segítségével csak az utolsó pillanatban szökött el Moszkvába.
De mi is volt a vita tárgya Keynes és White között? Keynes már akkor felismerte, hogy nyitott gazdaságokban nem lehet bizonyos célokat egyidejűleg megvalósítani, vagyis nem lehet egyfelől a teljes foglalkoztatás, a jólét és a gazdasági növekedés, másfelől az árfolyam-stabilitás, a szabad tőkeáramlás és áruforgalom céljait egyszerre elérni.
Keynes érezte e célok konfliktusos voltát, de ő a gazdasági növekedést és a jólétet preferálta. White viszont a második pontban leírt célt, az árfolyam-stabilitást és a szabad áru- és tőkeáramlást választotta.
Alapkérdés volt, hogy a létrehozandó nemzetközi szervezetek mely célok irányba tereljék és segítsék az országok gazdaságpolitikáját. A célválasztástól függött a rendszer szervezeti rendjének és eszközeinek a kialakítása is. A tudomány és az élet utólag Keynes elgondolásának elméleti helyességét igazolta, de akkoriban a jóval kevésbé ismert White érvei győztek Keynes nézetei ellen.
Ebben nyilván szerepet játszott, hogy a második pontban megfogalmazott cél jobban megfelelt az Egyesült Államok hatalmi céljainak. És nincs kizárva, hogy a szovjetek is a hosszabb távon a tőkés világnak végső soron rosszabb megoldást támogatták.
E cél mentén lett felépítve az IMF, valamint a Világbank tényleges szervezeti és eszközrendszere, amely sok elemében napjainkig változatlanul fennáll.
Bár a Bretton Woods-i rendszerről már sok pró és kontra érv is elhangzott, mégis érdekes lenne áttekinteni, hogy ez a rendszer végül is mennyiben szolgálta a szovjetek érdekeit a második világháborút követően.
Szakolczai György a Közgazdasági Szemle 2017. januári számában egy kiváló cikkben elemezte a Keynes és White közti vitát, és elsősorban a két közgazdász közti elméleti különbségeket mutatta be.
Annyi biztos, hogy a White elképzelései nyomán létrehozott Bretton Woods-i rendszer a világméretű stagfláció után látványosan összeomlott 1971-ben, de már jóval előbb is számos működési problémája kibukott.
Az azonban, hogy összességében pontosan milyen hatásai voltak a szovjet javaslatoknak a White által kidolgozott nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerre, illetve hogy az hogyan hatott a világgazdaság fejlődésére, még további elemzéseknek lehet tárgya.
White egyébként már nem érte meg a Bretton Woods-i rendszer összeomlását, ugyanis még 1948-ban – miután nyilvánosan megvádolták azzal, hogy szovjet ügynök – szívszélhűdésben meghalt.
Utólag gyógyszer-túladagolást állapítottak meg nála, de nem világos, hogy saját maga, a szégyenkező családja, az amerikai hatóságok vagy esetleg éppen a szovjet kémszervezet volt-e a túladagolásért a felelős.
Azt már csak óvatosan jegyzem meg, hogy Keynes elképzeléseinek elvetéséhez nagymértékben hozzájárult a neves angol közgazdász 1946 tavaszán, tehát a nemzetközi pénzügyi alap 1947-ben ténylegesen megkezdett működése előtt bekövetkezett halála, amely White 1948-as halálát két évvel előzte meg, és ugyanúgy szívelégtelenség miatt következett be.
Gyógyszer-túladagolásról ez esetben nem lehetett olvasni.
A szerző közgazdász