A neves XIX. századi francia történész, Jules Michelet állítólag a következő szavakkal kezdte a brit történelemről szóló előadásait: „Messieurs, l’Angleterre est une ile” – Uraim, Anglia sziget.” Ez jelenti a szigetország történelmének alapját. Marx személyének és munkásságának megítélése kapcsán szintén olyan alapokból kell kiindulni, amelyek igazsága kétségbevonhatatlan.
Három ilyet említek:
1. 1818 májusában Trierben megszületett egy Karl Heinrich Marx nevű egyén. 2. Ehhez az egyénhez egy olyan eszmerendszer – ideológia, filozófia – megalkotása fűződik, amelyet szerzője után marxizmusnak neveztek. 3. Ezen eszmerendszer nevében százmillió embert pusztítottak el.
Eddig. Ugyanez negatívan és hipotetikusan megfogalmazva: ha Marx nem születik meg, nem jön létre a marxizmus, s nem gyilkoltak volna meg százmillió embert. Ezeket az alapokat nem árt szem előtt tartani, amikor akár a marxizmus ideológiájáról, akár a megalapítójáról beszélünk.
A későbbi doktriner marxizmus dogmatikájának sziklaszilárd tétele szerint az irányzat világrajövetelénél három szellemi áramlat bábáskodott: a klasszikus német idealizmus filozófiája, a francia utópista szocializmus és a klasszikus angol közgazdaságtan.
A marxizmusra mindhárom rányomta a maga bélyegét, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Kétszáz év távlatából világosan látható, hogy a német idealizmus – jelentős elméleti és módszertani eredményei mellett – súlyosan tévedett abban, hogy az embert és a világot eredendően szellemi természetűnek tartotta, miáltal hamis és messzemenően idealizált képet alkotott róla.
A francia utópisták jogosan bírálták a korabeli tőkés társadalom visszásságait, de ők is olyan eljövendő társadalmat vizionáltak, amelynek megvalósíthatóságában talán maguk sem hittek. Az angol közgazdászok helyesen ábrázolták az anyagi-gazdasági viszonyok jelentőségét a társadalmi életben, viszont tévedtek abban, hogy a piacot szinte a mindenhatóság jegyével ruházták fel.
Karl Marx tanaiban hasonló kettősség lelhető fel elméleti szempontból. E tanra egyfelől jellemző a túlzott gazdasági magabiztosság, az önnön szigorú tudományosságába vetett rendíthetetlen hit, másfelől egészen elképesztő, álomlátó idealizmus, vizionárius utópizmus társul hozzá, azt állítva, hogy az ember korlátlanul átalakítható, tetszés szerint, ám egyúttal tudományos igénnyel megváltoztatható.
Marx mint szobatudós azt a jellegzetes tudományosságot képviselte, amely a XIX. század egészét áthatotta; e századot Martin Heidegger egyébként „az újkor minden eddiginél sötétebb évszázadának” tartotta. Fenntartás nélkül hittek a haladásban, a szakadatlan fejlődésben, az emberiség jobbíthatóságában. Marx más nyelvezettel, de számos tekintetben ugyanazt mondja, mint amit tág értelemben vett kortársa, Friedrich Nietzsche állít.
Azért is érdemes röviden összehasonlítani őket, mert ők ketten gyakorolták a legnagyobb hatást a XX. század történelmére, az egyik a baloldali, a másik pedig a jobboldali totalitarizmus alakulását befolyásolta. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy Marx szótára olykor inkább gazdasági, Nietzschéé pedig részben esztétikai jellegű. (A felsorolás először Nietzsche kulcskifejezéseit tartalmazza, aztán pedig a marxi megfelelőket.)
1. A hatalom akarása. Marxnál ennek megfelelője a gyakorlat, a praxis fogalma. Mindkettő a valóság korlátlan birtokbavételére, elsajátítására irányul. Plasztikusan fejeződik ki bennük a nyugati ember korlátlan uralomvágya, a világ magabiztos uralni akarása.
2. Az emberfölötti ember (Übermensch). Marx felfogásában ennek az a kitétel felel meg, amely szerint az emberi lényeg a „társadalmi viszonyok összessége”. Mindkét formula hitvallás az ember eredendő nyitottsága, korábbi önmagának szakadatlan meghaladása, kiteljesítése mellett.
3. Minden érték átértékelése. Radikális fordulat meghirdetése a filozófiában, az egész korábbi európai értékrend visszájára fordítása. Marxnál ennek az a gondolat felel meg, hogy „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”
4. Túl jón és rosszon. A fennálló erkölcsi rend radikális kétségbe vonásának nietzschei tana a marxizmusban a burzsoá erkölcs elutasításaként jelenik meg, amellyel szemben minden megengedett, ha a proletariátus érdeke úgy kívánja.
5. Isten halott. E nietzschei alaptétel, amely kétségbe vonja a hagyományos vallás szükségességét, Marxnál úgy jelenik meg, hogy „A vallás a nép ópiuma”.
6. Az az alapvető dualizmus, amely Nietzschénél a formátlan, kaotikus dionüszoszi és a forma- s mértékadó apollóni elv kettősségeként ábrázolódik, a maga megfelelőjét Marx világnézetében a dinamikus termelőerők és az inkább statikus termelési viszonyok kettősségében leli meg.
7. Ugyanannak az örök visszatérése; nos, egyedül e nietzschei alaptételnek nincs marxi megfelelője – szerencsénkre.
A marxizmus azonban nem csupán fennkölt elmélet volt, hanem véres és borzalmas gyakorlat is egyúttal. Marx tanainak védelmére olykor azt szokták felhozni, hogy az elmélet ugyan megfelelő, csak a gyakorlati megvalósításba csúsztak hibák. E vélekedéssel azt a társadalomtudományokban gyakorta elhangzó nézetet kell szembeállítani, amely szerint a cél az eredmény; vagyis egy elmélet esetében azt és csakis azt kell célnak tekinteni, amit az a valóságban ténylegesen létrehozott.
S e tanok eredménye rémületes és elborzasztó volt bárhol, ahol és amikor színre lépett. Az a forradalmi erőszak és terror, a proletariátus diktatúrájának követelése, ami már a Kommunista kiáltvány lapjain is feltűnik, véres valósággá változott szerte a világon, ahol a marxi elmélet úgymond a gyakorlatba csapott át. A francia Jean-Paul Marat hajdani vágyálma – „Adjatok kétszáz gyilkost, és megcsinálom a forradalmat!” – megvalósulásának tökéletes formáját a marxizmus gyakorlatában lelte meg.
A munkásmozgalom a nietzschei bosszúvágy gondolatát gyakran tudtán és akaratán kívül testesítette meg; az alantasak, a félresikerültek, a kétes egzisztenciák gyűlöletét mindazzal szemben, ami náluk különb, kiválóbb, magasabb rendű. Marx avatárjait szörnyszülöttek olyan panoptikuma mutatja, mint amilyen Vlagyimir Iljics Lenin és Lev Trockij, Kun Béla és Szamuely Tibor, Joszif Sztálin és Lavrentyij Berija, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, Josip Broz Tito és Mao Ce-tung, valamint Fidel Castro és Pol Pot – a sor hosszan folytatható lenne, bármely kontinensről legyen is szó.
S hajdanán az osztályharc alapján hatalomra kerülő proletárdiktatúra a legnagyobb anyagi és erkölcsi nyomort éppúgy magára a proletariátusra hozta, mint ahogy napjainkban a marxizmus egyik mutánsa, a nemek harcának képviseletében fellépő radikális feminizmus és gendertan meg a nőkre nézve jelenti a legnagyobb csapást.
A marxizmus legfőbb bűnét mégsem e szörnyűségek jelentik, hanem az, hogy ezen eszmerendszer életre hívta saját maga antagonistáját, a szélsőjobboldalt is; jól mutatja ezt Benito Mussolini életútja. S ez a marxizmus legvégzetesebb öröksége: a tudományos szocializmus, Marx és Lenin nélkül valószínűleg a nemzetiszocializmus, Adolf Hitler és Heinrich Himmler sem jutott volna hatalomra, és a gyászos XX. század ma egészen más képet mutatna.
Mindezek tükrében egyértelmű, hogy hamisak, megtévesztőek voltak azon vélekedések, amelyek a 60-as években a „humanista” Marxról szóltak, és e felfogásnak – többnyire persze a pályájuk elején – egy ideig sokan hitelt adtak.
A marxizmus eredendő antihumanizmusát legnyilvánvalóbban jelenkori mutánsai, a kultúrmarxizmus és a magukat radikális marxistának valló antifa-mozgalmak mutatják, a fennkölt, izgága kritikai attitűdön és brutális pusztításon (lásd Hamburg) kívül semmi érdemlegeset nem képesek felmutatni. Véleménydiktatúrájuk elfogadása korunkban a legnyilvánvalóbb maradiság.
Az a szellemi áramlat és gyakorlati mozgalom, amely egykor az emberiség felszabadításának ígéretével lépett színre, minden idők egyik legbrutálisabb elnyomó rendszerévé vált, s mint ilyen, a maga százmillió halottjával a történelem legpusztítóbb zsákutcájába torkollott.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár