Közeleg a karácsony, egyik legnagyobb keresztény ünnepünk. Szenteste ismét megkondulnak a harangok. Vajon miért? Mit üzennek? Természetesen a Megváltó világrajövetelére emlékeztetnek bennünket. De nem csak erre. Karácsony ünnepe nemcsak a Megváltó megszületését, hanem egyúttal az élet újjászületését is hirdeti. S itt nem az általában vett életről van szó, hanem mindannyiunk egyedi, felcserélhetetlen és megismételhetetlen életéről. A következőkben e téma nyomába kívánok szegődni.
Mindegyikőnk élete valami csodálatos alkotás. A lehető legközvetlenebb, velünk azonos események sorának gondoljuk, mégis úgy élünk benne, hogy sem az elejét, sem a végét nem tapasztaljuk meg. Sem világrajövetelünknek nem vagyunk közvetlen tanúi, sem pedig az elmúlásunknak. Születésünkről ugyan később, mások elbeszéléséből ismeretet szerezhetünk, halálunkról viszont még azt sem. Benne vagyunk, de az eleje és a vége is homályba vész.
De nem csak ezért titokzatos mindnyájunk élete, hanem például azért is, mert ezt az életet üresen kapjuk. Az állati életet legnagyobbrészt már előre meghatározza az az ösztönstruktúra, amelyet szülein keresztül a fajtól kap és ad tovább. Ezzel szemben az emberi életből nagyrészt kikoptak az ösztönök, legfeljebb csak ösztöncsonkok maradtak, ezek nem biztosítják az életvezetést. Életünk tehát, ha eltekintünk öröklött képességeink, hajlamaink halvány erezetétől, ebben az értelemben üres.
Ha viszont az élet eredendően üres, nekünk kell kitöltenünk. S ezt úgy tesszük meg, hogy szép lassan elfoglaljuk azt az életidőt és -teret, ami számunkra megadatott. A polgári életben ezt a folyamatot nevezzük foglalkozásnak. „Elfoglalja magát” – mondjuk a kisgyermekre, aki mélyen elmerül a játékban, vagy akár a felnőttre is, akit magába szippant valamilyen kedvtelés. De ennek a kifejezésnek van egy mélyebb értelme is: szó szerint elfoglaljuk magunkat, saját életünket akkor, amikor valamilyen foglalkozásnak szenteljük magunkat. S e nyelvi fordulat már utal arra, hogy a polgári foglalkozás, foglalatosság is érintkezik azzal, amit szentségnek nevezünk.
Mert az élet maga szentség. Anélkül, hogy elmerülnénk a kérdés teológiai összetevőiben, megállapíthatjuk, hogy az életet pusztán már azért megilleti a szentség jegye, mert eredendően szabad. Tetteink, cselekedeteink füzére soha nem vezethető vissza pusztán fizikai okokra, hanem ilyen vagy olyan formában, néha vontatottan, máskor pedig készséggel magában foglalja szabad hozzájárulásunkat is.
Nem vagyunk teljes mértékben kiszolgáltatva a sorsnak, a vak végzetnek, hanem magunk is aktív alakítói vagyunk, van beleszólásunk annak menetébe. Az emberi élet szentsége már ezen a szinten is valamilyen beteljesültséget foglal magában; a saját magunk műve, velünk azonos, még akkor is, ha a legkegyetlenebb kényszer működött közre annak megformálásában; elragadhatatlan tőlünk.
Az életszentség ennélfogva az élet valamilyen teljességét jelenti. Olyan teljes egészet, amelynek csírája benne van már a foglalkozásban. E teljesség tartalmát az európai kultúra történetében többféle megnevezéssel illették. Az egyik leggyakrabban használt megnevezés erre a boldogság. Ez az egyik legösszetettebb emberi állapot, amellyel élni és visszaélni egyaránt lehet.
Ennek érzékeltetésére most csak azt az egyetlen különbséget hozom fel, hogy alacsonyabb szintjén – ezt a latin nyelv a felicitas szóval fejezte ki – az emberi boldogság több ponton érintkezik azokkal az előzményekkel, amelyek már az állatvilágban is fellelhetők; magasabb szintje – melyet a latin a beatitudo szóval jelölt – viszont csakis az ember sajátja. S hiába használjuk a „földöntúli” vagy épp „mennyei boldogság” kifejezést a köznyelvben is, a szó mégis olyan alapjelentést sugall, amely a földi, e világi életre korlátozza a teljességet.
Egy másik, modern kifejezés e teljesség megnevezésére az, amit autentikusságnak, hitelességnek nevezünk. Ez szintén alapvetően e világi jellegű; azt a teljességet jelenti, amit az ember önnönmaga kapcsán alkot meg, amikor megteremti önmagát. Autentikus ember az, aki ura önmagának, kinek élete bizonyos értelemben véve a saját maga műve. Ennek fontosságát szintén nem lehet elvitatni, de maradéktalan beteljesülést ez sem foglal magában.
Végül itt van egy harmadik kifejezés az életszentség teljességének megnevezésére, ez pedig az üdvözülés. A szó a klasszikus nyelvekben olyan tapasztalatot fejez ki, amely az embert valamilyen szorult, kockázatos helyzetből, életveszélytől menti meg. Az üdvözülés annyiban több a boldogság esztétikájánál és az autentikusság etikájánál, hogy van benne egy olyan vallási többlet, amely magába foglalja az előző kettő jelentéskörét is. Az üdvözülésben benne rejlik valami a kivívott győzelemből is.
S ha az élet eredendő üressége folytán is egyenlő a szakadatlan harccal, küzdelemmel, akkor az üdvösség bizonyos értelemben véve olyan győzelem, amelyet az élet saját maga fölött arat, de oly módon, hogy egyben túl is mutat rajta. Akit eltölt az üdvözültség érzése, azt az életteljesség olyan szintje érinti meg, amelyben már semmi nem tehet kárt. Megmentett lett.
Kérdés, hogy mindeme kifejezésekhez mit tud hozzátenni a mai Nyugat. Ha szemügyre vesszük az Európai Unió jelenlegi értékkészletét, amely az emberi élet teljességét befolyásolni kívánja, s amelyet az unió vezetői nap mint nap hangoztatnak, akkor azzal szembesülünk, hogy a leggyakrabban használt kifejezések a szolidaritás, a tolerancia és persze az emberi méltóság. Ezek viszont vajmi keveset adnak vissza abból a teljességből és bensőségességből, amelyeket az előbbi kifejezések sugallnak.
A szolidaritás lényegileg a munkásmozgalomból átvett kifejezés, e formájában a könyörületesség, irgalmasság keresztény gondolatának modern válfaja. A tolerancia szintén vallási eredetű kifejezés, de a politika területére is átvitték. Az emberi méltóság pedig olyan, elsősorban jogi természetű és meglehetősen üres gumifogalom, amelyet a politikus úgy használ, ahogy épp akar.
Ezek az értékkifejezések a maguk helyén éppenséggel használhatók, ámde semmit sem adnak vissza abból az áhítatból, abból a transzcendenciaigényből, amely búvópatak formájában még a legközönségesebb emberi lélek mélyén is ott csörgedezik. S korunk embere talán épp ebben szenved legnagyobb hiányt. A nyugati ember az utóbbi századokban teljességgel kifelé törekedett, a külső világban kereste az üdvösséget, mely mintegy pecsétet nyomna az élet szentségére. Ennek során tagadhatatlanul bámulatra méltó eredményeket ért el, de mindezért komoly árat fizetett.
Egyrészt súlyosan roncsolta azt az élő, eleven természetet, amelyből vétetett, s ennek helyébe egy művi, mesterséges civilizációt ültetett; ennek olajozott működtetése egyre nagyobb nehézségeket okoz. Másrészt pedig elveszítette önmagát. Bebizonyosodott, hogy az üdvösség, az életszentség nem érhető el sem egy mégoly tökéletesen működő technikai világcivilizáció, sem pedig egy magát mégoly humánusnak és igazságosnak mutató társadalom megteremtése által. A személyes életüdvöt kereső embert mind a technikai, mind a társadalmi világ felől ásító üresség fogadja.
Már a modern világ kezdetén, 1590 körül zseniálisan ráérzett a külső világ birtokba vétele és a lélek elvesztése közötti mély összefüggésre Christopher Marlowe; drámájában (Doktor Faustus) a főszereplő így kiált fel, miután Heléna, akinek alakjában a modern civilizáció sejlik fel, megcsókolja őt: „Az ajka a lelkemet szívja. Nézd csak, elszáll! Jöjj, Heléna, jöjj, add vissza a lelkemet!” Így kiált fel a sorsát mélyen átérző modern ember, csalódottan, lelkétől megfosztva. S lélek híján oda az életüdv, az élet szentsége.
Hát ezért kondulnak meg karácsony szent éjjelén a harangok. Hogy hangjuk utat találjon a lelkünkbe – már ami megmaradt belőle a mai világban. S hogy a Megváltó világrajövetelével a mi lelkünk, életünk is újjászülethessen benne, már amennyire a mai világ ezt engedi.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár