Teljesen egyetértek Bayer Zsolttal, aki hétfőn azt írta: Hódmezővásárhely után „ideje most megállni egy pillanatra, és elgondolkodni, hogy mi a baj”. Vagyis: véresen komolyan kell venni, ami történt. Ha megengedik, most nem is venném végig azt, hogy miért meglepő a vásárhelyi fideszes vereség, hiszen ezt Bayer Zsolt és sokan mások is pontosan megírták. Be kell hogy valljuk: váratlanul ért sokunkat ez az eredmény, Hegedűs Zoltán kudarca; aki ezt előre látta, az előtt megemelem a kalapomat.
Viszont ha így van, ha előre kalkulálhatatlan volt ez az arányában is kényelmetlen vereség, akkor ebből az következik logikusan, hogy volt és van néhány körülmény, amely ismeretlen, pontosabban fel nem ismert maradt számunkra az elmúlt időszakban.
Mik lehetnek ezek?
Először is: létezik a személyiségfaktor, ami felülírhat más szempontokat. Közhely, hogy a XXI. század politikája döntően a karakterekről szól elsősorban, semmit sem érhet el egy párt, amelyet nem hiteles, meggyőző, az emberekre hatni tudó jelöltek képviselnek.
Nem lehet a párt mögé bújni, ki kell állni a nyilvánosság elé, face to face kapcsolatokat kell kiépíteni a választókerület polgáraival. Vagyis: a párt és a kormány eredményei önmagukban nem garantálják a választókerületi eredményeket, ehhez egyéni teljesítményre is szükség van, márpedig 106 képviselőt egyéni körzetben választunk be a parlamentbe.
Másodszor: nem szabad elfelejteni, hogy ebben az országban még nagyon sokan élnek olyanok, akiknek az elmúlt nyolc évben sem változott meg, nem javult különösebben az életük. Magyarul, amíg számos társadalmi réteg helyzete látványosan, de legalábbis érezhetően javult – ideértve az egészségügyben, az oktatásban és más szférákban dolgozókat –, addig kétségtelen, hogy a társadalom egyes, inkább alul lévő rétegeinek az élethelyzete nem változott számottevően, inkább csak stagnált.
A kormánynak az elmúlt években sikerült javítania a középrétegek, a középosztály egzisztenciális helyzetén, ebből a szempontból megerősödött a polgári Magyarország; viszont nem szabad alábecsülni azoknak a számát, akik ebből a fejlődésből még nem éreztek meg különösebben sokat. (Lásd mindehhez a Závecz Research legfrissebb kutatási eredményeit arról, hogyan élték meg az emberek az elmúlt éveket.)
Talán egy kicsit a kormányzó pártok is hajlamosak arra, hogy ezekről a „változatlan állapotú” vagy lentebb lévő rétegekről megfeledkezzenek, abból a nem túl körültekintő megfontolásból, hogy e csoportok a tapasztalatok alapján úgysem mennek el szavazni.
Ez nagyjából így is van, azonban nem szabad elfelejteni azt, ami a 2002-es választásokon történt: 71, illetve 73 százalékos csúcsrészvétel mellett még azok is elballagtak a szavazóurnákig, akik se előtte, se utána soha nem éltek választójogukkal. Mi volt az oka ennek?
Emlékezzünk: az MSZP-ben koncentrálódó baloldal akkor, különösen a kampány utolsó heteiben egy olyan félelemre, gyűlöletre, haragra és hazugságokra épülő piszkos kampányt indított el, amellyel el tudták érni azt, hogy szinte az ország összes, a Kádár-korhoz húzó, posztkommunista vagy egyszerűen csak Orbán-gyűlölő, érzelmileg a baloldalhoz kötődő választópolgára zsigerből azt érezte, hogy el kell mennie szavazni.
Nincs garancia arra, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer.
Harmadszor: tény, hogy a baloldali, jobboldali és liberális ellenzék valóban széthullott állapotban van, nincsenek kiemelkedő politikusaik, ráadásul egymással is folyamatos versenyben és vitában vannak, ám a hódmezővásárhelyi eredmény felrázhatja őket. Ők, akik már-már beletörődtek abba, hogy nem osztanak lapot nekik a 2018-as parlamenti választásokon, felocsúdhatnak ebből a rezignált állapotból, s megpróbálhatják elhitetni magukkal és másokkal is, hogy van esély a választás megnyerésére, van értelme újra felvenni a kesztyűt.
Ennek az esélye nem is kevés, s jelen pillanatban véleményem szerint innentől kezdve már nem lehet kizárni, hogy a végén mégis képesek az egyéni kerületekben kompromisszumokat kötni, és beállni egy közös jelölt mögé – aki vagy független, vagy pártinduló. (A pártlistákat már nem változtathatják meg.)
Mindebből pedig az következik, hogy változtatni kell és szükséges a kormányoldali kampány eddigi arculatán, mégpedig minél gyorsabban, annak az érdekében, hogy ne ismétlődjön meg még egyszer a 2002-es kudarc és az az követő – teljesen érhető és indokolt – országos letargia.
A legfontosabbnak a kampánytematika radikális átalakítását tartom. Mert az teljesen igaz, hogy a migráció elleni küzdelem, az ország függetlenségének, kultúrájának védelme, illetve a Soros-hálózatok elleni fellépés telitalálat volt, a legfontosabb témakör, ami a magyar embereket foglalkoztatja, és teljes mellszélességgel oda is álltak a kormány törekvései mögé.
Ugyanakkor az is tény, hogy nem lehet csak ezzel a témával megnyerni a választásokat. Nemcsak a magyar, hanem általában a választókra jellemző, hogy önmagában a külpolitikai vagy részben külpolitikai (a migráció is ilyen) ügyekkel nem lehet minden más témát kiváltani. (Sem Amerikában, sem Európában, sem máshol.)
Vagyis: nem a migráció témájának „eldobásáról” van szó ebben az esetben, hanem arról, hogy Soros és a migráció mellett egyre nagyobb hangsúlyt kell helyezni a hátralévő hetekben a belpolitikai, az emberek konkrét életkörülményeit érintő témák megjelenítésére.
És nem csak azért, hogy az egytémájú kampány ne váljon unalmassá, imamalomszerűvé, elkoptatottá. Hanem azért, mert az emberi létnek nem csak egy dimenziója van, még ha az a dimenzió éppenséggel valóban korunk legfontosabb kérdése egyben.
A magyar választók munkát keresnek, bért kapnak, közmunkát végeznek, vásárolnak, orvoshoz és kórházba járnak, tanulnak és taníttatják a gyerekeiket, szociális ellátást vesznek igénybe, közhivatalokba járnak ügyeket intézni és így tovább. Tehát: a választókerületekben innentől kezdve a migráció és Soros mellett legalább akkora súllyal kell beszélni arról, hogy a Fidesz–KDNP milyen konkrét lépéseket tervez az oktatásban, az egészségügyben, az önkormányzatokban, a bérek és a nyugdíjak területén, a családok megsegítése érdekében, a lakásépítés és -vásárlás kapcsán, az úthálózat fejlesztésében stb., s amit külön aláhúznék: a lecsúszott vagy szegényebb rétegek megsegítésében.
Vagyis: a sémák és panelek felmondása helyett párbeszédet kell folytatni az emberekkel! Több lazaság, emberközeli hang, megértő hangvétel, nyitottság a problémák megértésére és meghallgatására. Adjuk meg a szabadságot a választókerületekben induló jelölteknek ahhoz, hogy a helyi körülményeknek leginkább megfelelő témákat vegyék elő a központi témák mellett. Változatosság kell, emberközelség, nyitottság és főleg a választók felé irányuló őszinte kíváncsiság. Ezek nélkül nem fog menni.
De ezekkel biztosan sikerülni fog. Emellett még megjegyezném, hogy innentől kezdve sokkal kevesebbet kell foglalkozni az ellenjelöltek pocskondiázásával, mert a kampány azon időszaka jött el, amikor már arra kíváncsiak az emberek, hogy mit akar tenni érdekükben a jelölt, s nem arra, hogy miért nem alkalmas az ellenfele. A magunk eredményeit, a magunk céljait mondjuk el, ne az ellenfél gyengeségein lovagoljunk – legalábbis ne vigyük ezt túlzásba. És főleg: ne becsüljünk le egyetlen választót sem.
A kudarcos vásárhelyi eredmény, ha jobban belegondolunk, még éppen időben jött, szinte sorsszerű figyelmeztetés. S ha innen nézzük – és innen érdemes nézni! –, akkor még a jó oldalát is megláthatjuk ennek a pofonnak.
Ez üzenet volt, ami egy új lehetőséget adott, amivel élni kell. A magyar választás a nemzet jövőjéről, megmaradásáról szól, de túlmutat önmagán: európai, sőt világszintű jelentősége van a globalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelmében. Hát ne vétsük el!
A szerző politológus