A Magyar Idők október 8-i számában – szakmai körből jött jelzés alapján – azt olvastam a Domonkos Lászlóval készült interjúban, hogy „Zétényi Zsolt jogász rendelkezésemre bocsátott kutatásai és az 1945 utáni népbírósági eljárások »bizonyító« anyagai egyértelművé teszik, hogy Héjjas Ivánt nemhogy bármiféle bűncselekmény elkövetésével, de még felbujtással sem igen lehet vádolni”.
Megjegyzéseim kizárólag büntetőjogi nézőpontból fogalmazódtak meg.
Kutatásaim nem teszik egyértelművé, hogy „Héjjast nemhogy bármiféle bűncselekmény elkövetésével, de még felbujtással sem igen lehet vádolni”.
Ellenkezőleg: a húszas években súlyos büntetéssel fenyegetett bűncselekmény miatt vonták volna felelősségre, ha nem kap kormányzói kegyelmet. A „de még felbujtással sem igen lehet vádolni” fordulat azért sem helytálló, mert a felbujtást a korabeli magyar törvény is a bűncselekmény tettesével azonos büntetéssel rendelte büntetni, tehát azonos súlyúnak tekintette.
A kéziratos szakvéleményemben leírt tényállás és vélemény a szerző által nekem tulajdonított következtetésekre nem ad alapot. A kegyelem ténye azt jelentette, hogy a kegyelemben részesült bűncselekményt követett el, amely miatt azonban a kegyelem folytán nem folytatnak eljárást ellene vagy megszüntetik azt, illetve a büntetés végrehajtása félbeszakad.
Ám az olvasót elsőrendűen nem érdekli a jogi minősítés, ő azt kérdezi: mi történt?
Héjjas, aki legalábbis tudta, mi történt Kecskeméten és környékén 1919-ben, a tömeggyilkosságról szóló gyanúsításokra válaszolva, több forrás szerint nyíltan és határozottan vállalta a felelősséget, nyilván személyes meggyőződésből és közéleti megfontolásból, egy történelmi helyzetben betöltött, részleteiben nem ismert szerepéért.
Tevékenysége büntetőjogi megítélése tekintetében az összes ma fellelhető adat birtokában két dokumentum bír döntő jelentőséggel: a Váry-féle összefoglaló ügyészi jelentés és a csendőrség felügyelője ügyészének megszüntető határozatai.
Ezek alapján nincsen büntetőjogász, aki őt történetileg ártatlannak tekinthetné, s ki merné jelenteni, hogy sem jogi, sem történeti értelemben nem követett el büntetendő, illetve elítélendő cselekményt.
Ugyanezekért a cselekményekért 1947-ben felbujtói minőségben elkövetett hetvenháromrendbeli gyilkosság és egyrendbeli halált okozó súlyos testi sértés bűntette miatt távollétében ítélte halálra a népbíróság.
Ezt az eljárást soraim írásakor figyelmen kívül hagytam, mert hosszabb elemzést igényel, s jogállaminak kevéssé tekinthető. Mindezt annak tudatában írom, hogy Héjjas Ivánnak és bajtársainak mérhetetlen jelentőségű érdemei vannak Magyarország területi integritása védelmében.
A szerző jogász
A szakmai becsület csakugyan nagyon-nagyon fontos dolog. Teljesen érthető, ha valaki ennek védelmében szót emel. A gond csak az, hogy van egy-két, még ennél is fontosabb dolog.
Például ami az ominózus interjú felvezetésében olvasható: „Sopron ma osztrák város lenne Héjjas Iván katonatiszt, a Rongyos Gárda megalapítójának bátor kiállása és szervezőtevékenysége nélkül.”
Könyvem kecskeméti bemutatóján Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke a karaktergyilkosságok természetrajzát fejtegette. Merem remélni, hogy Zétényi is tisztában van a karaktergyilkosságok mibenlétével és azok elképesztő mérvű tudat- és nemzetromboló hatásaival. Ezért igencsak meglepő, hogy jogászi szakkérdésekbe bonyolódva most mintha szemlátomást tisztázni akarná magát.
Közvetve egyértelműen azt sugallva, hogy lám-lám, mégiscsak lehet valami abban a töméntelen mocsokban, amit idestova száz év alatt arra az emberre szórtak, aki fegyverrel a kezében küzdött azért, hogy a hazánkat ne szedjék szét darabokra. A „még felbujtással sem igen lehet vádolni” kitétel, tisztázzuk, azt és csak azt jelenti: nem túl valószínű, de esetleg elképzelhető, és így legföljebb felbujtással, de még azzal is erősen vitathatóan-nehezen bizonyíthatóan lehet(ne) vádolni.
Hogy a felbujtás egyébként jogilag mit jelent és mi jár(hat) érte, innentől kezdve teljesen érdektelen. Ez nem egészen azt jelenti, mint aminek Zétényi dicséretre méltó buzgalommal nekitámad.
Egyáltalán: ez lenne a legfontosabb ebben az egész ügyben? Az igazi – mellékesen: jogi – kérdés nem az-e: cui prodest, kinek áll érdekében?
Kinek, kiknek állt, áll és állhat érdekében, hogy így-amúgy, jogászi csűrés-csavarással és történészi mellébeszéléssel, hazudozással, „történeti” és egyéb aspektusokra hivatkozva még mindig deheroizáljanak, kicsinyítsenek, hamisítsanak? Talán inkább erre kellene figyelnie egy szakmai becsületére mégoly érzékeny jogásznak is.
Merthogy igazából nem az a lényeges, hogy egy magyar író, aki nem jogász végzettségű, milyen speciális árnyalatokra, finomságokra ügyel vagy sem egy vele készült interjúban.
Nem ártana észrevenni, hogy bizony van más is. Van, ami még a szakmai becsületnél is fontosabb – merthogy a nemzet, a haza, a magyarság becsületéről van szó.
Domonkos László író