Hétköznapi liberalizmusban élünk. A liberális diktatúrát nem bevezették, hanem belopták a hétköznapjainkba. Apró szabálymódosításokkal, amelyekből lassan törvények lettek.
A liberális ötletek elsőre mindig jónak tűnnek, de rejtetten mindig le is rombolnak valamit, ami fontos. Ennek a tragédiának az egyik első felvonása az „emberi jogok” mindenek fölé emelése, az „emberijogizmus”, amely szép lassan felfalja, felfalta jogrendszerünket és elfoglalta a józan ész helyét az észak-atlanti emberi civilizáció egyik fontos találmányában, a racionális jogban.
A jog eluralta az életvilágot, a természetes emberi cselekvéseket egyre gyakrabban módosította, befolyásolta sokszor értelmetlen jogi kényszer. Ez egy darabig erkölcsileg, etikailag és a józan ész szempontjából is sokszor helyes volt, szolgálta az emberek, az emberek közösségeinek és a nemzetek érdekeit. A jogi gondolkodás ekkor még képes volt az egyensúlyt megtartani az emberek kötelességei és jogai között.
A valódi emberek jogai mellé teremtett egy olyan világot, amelyben az emberek valódi jogait teljesen elborítják az állam és annak különböző szerveinek és legfőképpen a gazdasági korporációknak a jogai. Előbbieknél legalább a kötelességek is szerepelnek a rendszerben, de utóbbiak olyan jogokra tettek szert, amelyekkel képességek híján sem az ember, sem az állam nem rendelkezett soha (ez még a klasszikus liberalizmus hibája). A modern liberalizmus aztán (itt is), visszaélve a szabadság fogalmával, szabaddá tette a hatalmas és ezért teljesen ellenőrizhetetlen vállalatokat.
Kihátrált a gazdaság valódi ellenőrzéséből, viszont teljes uralmat szerzett az emberek mindennapi életének eseményei felett, beleértve a fogalmak használatát, az erkölcsöt, az etikát, a biológiai reprodukciót, a legalapvetőbb emberi viszonyokat is. Ennek klasszikus példája, hogy nyugaton, a keserű tapasztalatok okán némely férfiak nyilatkozatot íratnak alá a szex előtt a másik féllel (aki nő, a tévedések elkerülése végett), hogy beleegyezik az aktusba. Nehogy később megvádolják és bepereljék őket nemi erőszak vádjával.
A véleménydiktatúra egyik nyilvánvaló jele, hogy az elmúlt években egyre megvitathatatlanabbá vált ez a nyilvánvaló folyamat, mert a szokásos liberális eltüntetési módszerek során a kérdés megvitatását is „illegálissá” tették. A liberálisok és más elmeháborodottak is csökönyösen ismételgetik, hogy az embernek „veleszületett” és „elidegeníthetetlen” jogai vannak.
Ezek az úgynevezett liberális értékek, amelyek, mint minden liberális veszélyes ostobaság, elsőre nagyon jól hangzanak, pátoszos, fennkölt és még természeti törvénynek is tűnnek.
Pedig kevés nyilvánvalóbb dolog van a világon annál, hogy az ember jogok nélkül születik, és jogaitól sajnos nagyon könnyen megfosztható. Az emberek mindenféle jogok nélkül fogannak meg, úgy is növekszenek az anyaméhben (a liberálisok szerint bármikor meg is lehet ölni őket eközben), majd azok nélkül is születnek meg. Jogaik, valóságos jogaik attól lesznek, hogy az anyjuk (elsősorban), az apjuk, a szűkebb és tágabb családjuk, valamint szűkebb és tágabb közösségük, a nemzet, amelybe beleszületnek, illetve az állam, amelynek polgárai, milyen lehetőségeket biztosítanak számukra (akár már a megfoganásuk, megszületésük előtt). A jogok ugyanis lehetőségek, amelyeket az egyént körülvevő emberek összességének viselkedése biztosít.
A jogok nem léteznek absztrakt módon a jogi gondolkodás területén kívül, emberek cselekedetein keresztül érvényesülnek kizárólag. Ráadásul sok esetben nem is az egyént közvetlenül ismerő emberek tettein keresztül, hanem úgy, hogy az emberek döntő többsége (sosem a teljessége), jogkövető és eredetileg racionális magatartást tanúsítva, közreműködik ebben. Ezt az együttműködést az ember biológiájából, pszichikumából következő rendkívül heterogén igények és képességek együttese teszi lehetővé és szükségszerűvé. Az egyes ember és az „emberek” sokkal kevesebb dologról hoznak döntéseket, mint ahogy azt a liberálisok elhitetni szeretnék. Sok minden történik meg velünk úgy, hogy azokhoz az értelemnek semmi köze sincs. Az emberek együttműködése tehát eleve nem „racionális”, hanem biológiai és kulturális tapasztalatok összességéből következik, nem is tudatos. A liberális ideológia ezt az elemet egyáltalán nem veszi figyelembe.
A modern jog és különösen az „emberijogizmus” nem foglalkozik a valósággal, az emberek valóságos cselekedeteivel, lehetőségeivel és szándékaival vagy akár érdekeivel, hanem attól teljesen elszakad, csak doktrínát követ. A rendszerbe történő erőszakos betagozáshoz pedig felhasználja a modern államot, az információs technológiát, a multinacionális vállalatok lobbierejét és azt az ideológiát, amely az embert teljes egészében a formális jogai, szabadsága felől határozza meg.
Az „emberi jogok” nem azonosak az emberek jogaival. Sőt igazából gyökeresen különböző, egymással ellentétes, egymást kizáró fogalmakról van szó.
Amikor a liberálisok rejtett hatalomátvétele lezajlott az ezredforduló környékén, és kialakult az érett liberális jogállam, a tömegek és az értelmiség jelentős részének is észrevétlen, de döntő változás következett be az emberi jogok kifejezés használatában.
Ez a változás gyakorlati értelemben is egy folyamat betetőzése volt, amely a liberális formalista jogászelit győzelmét jelentette. Az „emberijogizmus” (és sajnos a modern jog) rejtett alapgondolata, jellemzően művelőinek tudta nélkül, az, hogy a jog konstituálja a valóságot és legfőképpen (ebből következőleg) képes a valóságot, minden jövendő valóságot leírni és megállapítani a jogi tényállást, illetve előírni a jogilag helyes cselekvést. Minden egyes lehetőség esetén.
Az „emberijogizmus” gyakorlatilag elhagyta azokat a kötelezettségeket, amelyek elengedhetetlenek a hagyományos társadalom fenntartásához, a biológiai reprodukcióhoz, és azt hangsúlyozta, hogy a szabadság megcsúfolása a jogok kapcsán bármiféle egyéb kötelezettség felvetése. Nem az emberek jogainak érvényesülését helyezte a középpontba, hanem az „emberi jogoknak” nevezett, önálló céllá és jogalannyá tett ideológia megvalósulását.
Az „emberi jogok” önálló entitássá, társadalmi szereplővé váltak, amelyeket a jogászelit és egyéb értelmiségi csoportok bigott vallásos elkötelezettséggel kértek számon minden általuk definiált ügyben a társadalom azon tagjain, akik ezeket a jogokat nem igényelték, így nem is akarták megadni másoknak. Mégpedig azért nem, mert ezeket a jogokat nem értették, nem tartották szükségesnek, destruktívnak tartották, illetve nem is gondolták a jog részének.
Az „emberijogizmus” és az az alapján megkövetelt viselkedés következményei az egyes emberek és a társadalom számára katasztrofálisak. A hatás egyéni és társadalmi költségei, egyéni életsorsokra gyakorolt destrukciója óriási. Az „emberijogizmus” már most abszurd következményekre vezet nemcsak a genderizmus okán, hanem olyan ítéletekben is, amikor az Európai Bíróság kimondja, hogy a magyar állam olyan jogokat köteles biztosítani az állítólagos menekülteknek, amelyeket a saját állampolgárai-nak sem mindig tud megadni, és nem védheti meg a saját határait, mert az a 2015-ös menekülthullám esetén a teljes magyar GDP nagyságrendű összegnyi kártérítési kötelezettséget jelentene néhány milliónyi muszlim férfi számára.
Az „emberijogizmusban” nincs valóság, csak törvényi tényállás van, amely a fizikai és biológiai valóságtól függetlenül kényszeríti a jogszerű, az emberi jogokat érvényesítő emberi viselkedést, cselekvést.
Tehát az „emberi jogok” nem az emberek jogai többé, nem az általános emberre méretezettek, hanem bármely egyedi ember csak benne létező sajátsága, vágya, tulajdonsága, kényszere az „emberi jogi” készlet részévé válik, ha a személy azt érvényesíteni akarja, vagy ha az „emberijog-kereső szekta” azt megfogalmazza, felfedezi, kitalálja. Már sok olyan jog is van, amit gyakorlatilag senki sem akar, csak kikényszerítése örömet okoz a liberálisoknak, mert rossz a normálisoknak.
Végül minden emberi joggá lesz. Létrejön a „jogember”.
Ez az etikai szélsőségesség, amely minden esetben a teljesen valóságidegen totális szolidaritást, egyenlőséget, szabadságot követeli meg. Brutálisan érzéketlen az „emberi jogok” kötelezettjei iránt, csak az absztrakt jogosultak szempontjait veszi figyelembe. Az „emberi jogokat” olyan jószágként tekinti, amely korlátlanul áll rendelkezésre, pontosabban a kötelezettek korlátlanul kötelesek azt előállítani a jogosultak számára.
A kötelezettek pedig azok a normális emberek, akik azokat az erőforrásokat előállítják, amelyeket az „emberijogizmus” elhasznál. Az erőforrás itt azonban nemcsak gazdasági jellegű, hanem annál sokkal több. Az „emberijogizmus” azokat a rejtett erőforrásokat használja fel, amelyeket az emberek egyébként a saját boldogulásukra és a biológiai reprodukcióra fordítanának. Minden szélsőséges individualizmus, minden korlátlan önmegvalósítás a társadalom megújulási képességének
erőforrásait használja el.
Az „emberijogizmus” fogalmait és logikáját ki kell iktatnunk a jogrendszerből, és vissza kell adnunk a valódi embereknek azokat a jogokat (és biztosítanunk kell azok érvényesülését), amelyek valóban szükségesek a normális élethez.
A szerző szociológus