Ülök a Petőfi Irodalmi Múzeumban, s hallgatom a felolvasómaratont. Az aradi székhelyű Irodalmi Jelen folyóirat 15. születésnapját ünnepeljük: ha a laphoz kötődő szerző felolvas egy verset vagy kisprózát, mindjárt el is helyezi az időkapszulában, elvégre múzeumban vagyunk. Innentől az opusok „titkosítva” is vannak: ötven év múlva olvashatnak majd bele az utódaink, ha lesz múzeum és értik még a finomságokat magyarul.
Ötven évre titkosítják az irodalmi Nobel-díj odaítélésének részleteit is: lehetőleg se a díjazók, se a díjazottak ne legyenek már az élők sorában. A svéd akadémikusok olykor telibe találnak, de sokszor a céltáblát is messze elkerülik: kiismerhetetlen szempontrendszerük mind több jóvátehetetlen adósságot halmoz fel. Nem adtak díjat Tolsztojnak, Jókainak, Joyce-nak, Kafkának, Brechtnek és Borgesnek, miközben tucatnyi, mára elfeledett kismestert koszorúztak babérral. Idén még el is lébecolták a vénasszonyok nyarát: késve kezdték a zsűrizőcsütörtököket. Így aztán a szokotthoz képest csak október közepén száll fel a füst: lesz-e második magyar irodalmi Nobel-díjas?
A londoni Landbrokes fogadóiroda listáján ugyanis két magyar versenyző is van: Nádas Péter győzelme huszonötszörös, Krasznahorkai Lászlóé hússzoros pénzt hozna. Más kategóriákra nem lehet fogadni: a versenylovak világa bizonyára áthidalhatatlanul messze áll a molekuláris gépektől meg az önfaló sejtektől. Nádasnak van már Kafka-díja, Krasznahorkainak is Man Bookerje: mindkettő afféle elegáns előszoba a Nobelhez. Ha valamelyikük befut, örvendezhetünk, hogy egy kismester után egy nagymesterünket is díjazzák. Azt meg már csak mi, szigetnyelvbe zárt magyarok tudjuk: csupán az idei év nagy halottaival – Juhász Ferenccel, Esterházyval, Csoórival – micsoda jóvátételi esélyt szalasztottak el a stockholmi hölgyek és urak.
De hát ki kerülhet fel egyáltalán a táblára? Mivel a játékszabályok nem ismertek, csakis találgatni lehet. Kétségkívül muszáj ehhez világnyelveken megjelenni, lehetőleg rangos kiadóknál: ez a beugró. A rendszerváltozás hajnalán interjúzni mentem a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz. Vezetője kerek perec elárulta: ezután nem minden szerző érdekeit képviselik, hanem a hatékonyság jegyében felépítenek tucatnyi prózaírót a német és angol nyelvű piacra. Nívós gárda volt, de a névsor kísértetiesen egybeesett a balliberális, jobbára posztmodern kánonnal. (Nádas és Krasznahorkai ott volt a listán, de ők mindketten inkább modernek.) Szabó Magda és Márai Sándor berobbanása keltett ugyan némi zavart, s Kertész Imre is német vigaszágon evezett be, de jobbára mégis a negyedszázados kotta után mentünk.
Jogos a többes szám első személy, ugyanis nagyrészt adóforintokból. Vaskos milliárdokra rúg a fordításokért, külhoni könyvkiadásokért időközben átutalt összeg, a könyvpiac ugyanis a liberális dogmák dacára még kevésbé önszabályozó, mint maga a piac. A visszaszemlézett kritikai visszhangról is folyton az jut az eszembe: mennyibe kerülhetett ez nekünk? Ám akárcsak egy olimpiai aranynak, a Nobelnek sincs forintosítható értéke: az országimázsért semmi sem drága. Mégis fáj a nyilvánvaló részrehajlás, hiszen mondjuk Jókai Anna messze többet tud a női lélekről, mint a kétségkívül ügyesen anekdotázó Alice Munro; Szilágyi István vagy Bodor Ádám kisvilág-teremtő képessége is klasszissal jobb (hogy erdélyi tájakon maradjunk) Herta Müllerénél; s a Csoóri-elégiák is partiban vannak a Tranströmer-költeményekkel.
Persze más volna a képlet, ha nemcsak az állam invesztálna, hanem a civil mecenatúra is. Hatvany Lajosok helyett azonban be kell(ett) érnünk a világhatalmi ambícióiban már-már ellen-Hitlerré avanzsáló George Sorossal, aki csupán a deformálás kanonizálásához volt elegendő. Bár ott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban épp az ellenpélda mutatta meg magát: az Irodalmi Jelen másfél évtizede tisztán magánpénzből működik. Éveken át hetilapként, magasan verve Aradról az Élet és Irodalom példányszámát is. Böszörményi Zoltán a gyárosként felhalmozott vagyonát nem Picassókra meg piros helikopterekre költi, hanem az irodalomra: lapokra és könyvekre. Saját példája pedig azt mutatja: a szépírásba is van visszatérés – ha annak idején a versei miatt kellett Nyugatra menekülnie a Ceausescu-rezsimből, több évtizedes pauza után regényei (miután az Ady-krónikás Hatvanynál ihletettebb a tolla) mostanában sorra jelennek meg angolul, oroszul, németül és persze románul. S ami bizonyos: sem adóforintok, sem adólejek nincsenek mögöttük.
Az irodalom korántsem csupa csúcstámadás: megbízható hegyláncolatokra is szükség van a topográfiához. Így aztán lehet totózni Nobel-ügyben: az örök esélyes szír költőnek, Adonisznak a Magyar PEN Club már két éve megszavazta a Janus Pannonius-díjat, de Haruki Murakami is kitartó jelölt. Nem árt ugyanakkor leszögezni: a literatúra nem lóverseny.