Még el sem olvasván Pataki Tamás Beke Alberttel készített interjúját (Mindig igaznak kell lenni, Magyar Idők, 2018. augusztus 21.), már elgondolkodtatott, vajon miért őt igyekezett megszólaltatni a lap: csak nem a kultúrharcos vitában számítottak ennek a mindent másképpen látó, sarkos véleményű irodalomtörténésznek a kiállására, igazságosztó szenvedélyére? S közvetve arra, amire egy korábbi cikkük buzdított: hagyja abba a jobboldali értelmiség a „sunyítást”, szólaljon meg, foglaljon állást kulturális életünk, jelesül irodalmunk ügyes-bajos dolgaiban.
Az interjú, egy személyben jelenthetem, elérte célját: muszáj abbahagynom a sunyítást, ám hogy ez jobb- vagy baloldali volt-e, s merre kell fordítanom a fejem, jobbra-e vagy balra, hogy kendőzetlenül szóljak, magam sem tudom. De majd megmondják az olyan tisztán látók, igazak, őszinték, mint amilyennek a klasszikus esztétikán nevelkedett, többkötetes irodalmár magát mutatja – serény önszeretettel ellensúlyozva vagy pótolva az általa felsorolt művészek szeretetének hiányát. Egyúttal meg is bélyegezve azokat, akik a kommunizmusban alkottak, merthogy akkor „hazudni kellett a műben, a kritikában, mindenben. Vagy hallgatni.” „Én hallgattam és vártam” – büszkélkedik.
És érezni, számára büszkélkedésre ad okot az is, hogy úgy beszélhet, mi több, úgy nyilatkozhat, ahogy: igazsága biztos tudatában, rendíthetetlenül. Akár egyes alkotókat, akár egyes esztétikai, irodalomelméleti fogalmakat, értékeket kerít szóba. Vegyem sorjában, vállalva, hogy ingatag leszek, a Rákosi-korszakból ismerős fordulattal: jobbra vagy inkább balra „elhajló”.
Mindjárt Esterházy Péter és Konrád György életművének megítélésében. Hogy az előbbi nem volt olyan íróóriás, amilyennek kikiáltották, erről egy költőóriás, nevezetesen Kányádi Sándor lépten-nyomon hangoztatott önironikus mondása jut eszembe: hogy költő vagyok-e, voltam-e, száz év múlva kiderül.
S még ha Esterházy a társadalmi és politikai mozgásokban nem is látott volna tisztán, az akár csak a Termelési-regénye ismeretében is kétségbe vonható, hogy a régi és az új küzdelmében „a roskadozó régit támogatta”. Gúnyolódni az üzemi háromszög irányította irattermelésen – ez lett volna a támogatás?
A család szentségének, a vallás hitének, a futball adta közösségi összetartozásnak pedig nem lett volna köze a népben, nemzetben gondolkodáshoz, még ha szembeállította is, Márai nyomán egyébként, az alanyban s állítmányban gondolkodással. Konrád lenne pedig az, ha másnak nem, A látogatónak a szerzője, aki „igazán írónak sem tekinthető”? Ezek után értsem, ahogy akarom, hogy az interjúalany senkit sem akar „kiebrudalni a magyar irodalomból”?
Aztán klasszikusok, már ha a nyilatkozó szemében a művek számítanak, s nem az, példának okáért, hogy Ady Endre „eladta magát a szabadkőműveseknek”, Illyés Gyula pedig a „kommunistákkal kokettált”. Áldott emlékű szigorú professzorunk, Barta János, akinek debreceni egyetemi pályafutása kezdetekor Beke a doktorandusza, s akinek majd nyugdíjazása előtt az utolsó évfolyamban én is a hallgatója lehettem, az efféle megközelítésen hangosan hümmögne vagy senki mástól nem hallható módon kummogna.
„Hát nem a versek számítanak?”, kérdezhetné tanárunk, intve, hogy jobban járunk, ha a „műalkotások varázserejének” titkát próbáljuk megfejteni, s azon ámuldozunk, amin ő a Khiméra asszony seregében: Ady képzet- és szókincsének gazdagságán.
Illyés meg a kokettálás: a beszélgetés szereplője elérkezettnek láthatta az időt az író (újra)megrágalmazására, hadd forogjon a sírjában. Több helyről meríthetett hozzá bátorságot, esetleg különböző oldalakról. Most, hogy szűnőben volt körülötte a lejáratással felérő vádaskodás, megint el lehetett mondani, prózában, amit a Beszélő VI. évfolyamában az Egy mondat Illyés Gyula című versében Petőcz András elmondott.
Íme: „könnyedén táncolja néked / a parasztcselédet, / álnépi hős, / aki egy nemzettel viselős, / de ha kell, / együtt ebédel / mindenfélékkel, / miniszterrel, / és egyébbel; /…/ hol Illyés Gyula, ott Illyés Gyula: / terrorról okítja népét / versében, és nézed / mint a zsarnokság tükörképét”.
A vádak egybehangzanak. Az irodalomtörténész magabiztos véleménye szerint az Egy mondat a zsarnokságról „hazug vers”, mert nem mindenki „szem a láncban”, például az ártatlanul felakasztottak nem. Ebben a felfogásban a mindenkori diktatúrák természetének kétségbeesett elemzéséhez úgy is lehetne közelíteni, hogy hazug, igazolhatatlan állítás a vers utolsó sora, a „porod is neki szolgál”, mert hisz hogy szolgálhatna a por.
A bekei ügyészi vádbeszédhez hozzátartozna, persze, a bizonyítás. Partnere, ügyvédi szerepben, felvethetné, honnan vette, hogy a vers 1952-ben íródott. Ő egyébként tudná, például a Nap Kiadó megjelentette Egy mondat a zsarnokságról című, Pomogáts Béla szerkesztette 2009-es kötetből, hogy honnan, és hogy a keletkezési dátum: 1950.
Bizonyításra szorulna továbbá, hogy a költő tényleg a „halála napjáig” tagja volt a francia kommunista pártnak – amint azt, állítólag, a Karinthy család franciaországi ága (úgy általában az „ág”?) kiderítette. Itt a veretesen sarkos szöveg olvasásakor némi mosolygásra is alkalom nyílna: ha „csak” kokettált, azaz kacérkodott a kommunistákkal, akkor hogy egyesülhetett velük, a pártjukkal, netán így „franciázhatott”.
Előjön, hogyne jönne, a Kossuth-díjak dolga: hogy kettőt kapott a Rákosi-rendszerben, „attól a bagázstól”. Itt a védelem vagy a bíró felvethetné, nem tévedés már 1948-at Rákosihoz s a bagázsához kötni, és Illyéssel együtt szégyenpadra állítani (életükben s holtukban) azokat – csak néhány név: Bajor Gizi, Bartók Béla, Egry József, Fejér Lipót, Ferenczy Béni, Füst Milán, Kodály Zoltán, Medgyessy Ferenc, Somlay Artúr, Szent-Györgyi Albert –, akikkel együtt részesült eben az újonnan alapított kitüntetésben? És 1953-ra, a másodszor is megkapott díj esztendejére nem vetül Sztálin halálának árnyéka, a személyi kultusz fagyos légköre „olvadásának” reménye?
Napjaink és tegnapjaink közhellyé zsugorított politikai ítéletmondását is illenék alátámasztani: valóban „rengeteget ártott” külföldön Magyarországnak az, hogy a Puszták népében hazánkat „elmaradott feudális államnak mutatta be”? Mivel, hogyan (volt) mérhető eme ártalom? Végül egy kérdés, szólhat az elmúlt tíz év (meg a mostani s tán a jövő esztendők) kiadóvezetőihez: miért halasztgatják-várakoztatják Beke Albert Illyés Gyula, a kommunista című, csaknem ezeroldalas könyvének megjelentetését?
Különös módon összefügg ez a „késleltetés” az értékek ügyével: monstruózus monográfiáját hite (vagy tévhite?) szerint azért nem adták ki, mert Illyést „nemzeti szentnek tekintik”. De kik, immár több mint tíz éven át? Nincs jobb- és baloldali elhajlás, összehajlás van? Ha a kommunista költőről van szó, a nemzetiek és a liberálisok között az árok betemetése, az árokban Beke könyvével? És ha Illyés a szent, a nemzeti, akkor kicsoda Wass Albert – s az utóbbi húsz évben hány szobrot állítottak az egyiknek és hányat a másiknak?
Van aztán még egy kanyarja ennek a kommunistázásnak: arról az egyenes útról vezet ide, amelyen a magyar irodalom tanulságát keresve Beke Albert elindult. A tanulságot pedig, miután meglelte, ebben a két szóban foglalta össze: „és mégis”. Úgy mondja, meg akarta írni a magyar irodalom szintézisét Petőfitől Adyig, és Az ember tragédiája juttatta el ahhoz a felismeréshez, hogy ez az „és mégis” irodalmunk „állandó lényege”.
Nem tudni, milyen előtanulmányokat folytatott, milyen forrásokat használt közben, ám ha felüti Szerb Antal híres magyar irodalomtörténetét, rögtön rábukkan ama tanulságra. Szerb ugyanis Vörösmarty Mihály költészetét elemezve döbben rá arra, hogy A vén cigány szerzőjének „megokolatlan és mégis megdönthetetlen” hite az „élet feltámadásában” Zrínyi Miklós és Madách Imre hite is, mely „nem csendül ki reménye vesztett hangokon”.
Hogy Szerb Antalhoz nem kanyarodott be a szintéziskutató, még nehezebben érthető, mint az, hogy kihagyta azt az újabb kanyart, amely egy igazi kommunista irodalomtudóshoz, Király Istvánhoz juttatta volna el. Igaz, így is eljutott hozzá, még ha nem is tudja, hova ért.
Ahhoz a hatalmas Ady-monográfiához, amelynek függeléke külön címszóban szerepelteti: „mégis-morál”, azaz életviteli, felfogásbeli, erkölcsi fogalomként tekint a költő versei közvetítette emberi küzdelemre, a reménytelenség és a kilátástalanság ellenében vívott és vívandó örökös harci készenlétre. Lehet, Ady „mégis”-versei azért estek kívül a szintézis „horizontján”, mert szerzőjük lepaktált vagy mit csinált a szabadkőművesekkel.
A másik zseni pedig, a „mégis magyarnak számkivetve” költője, József Attila meg azért, mert – ő tényleg – a kommunista párt tagja volt? Vele szólva, felszólítás értelmű kijelentését kérdésbe fordítva tehetem fel: csak az olvassa verseit, aki nem (volt) kommunista?
Végül még egy értékről: „őszinteség nélkül nincs művészet”, állítja az irodalomtörténész. Művek tolulhatnak fel az élményekből s az emlékezetből: vajon, mondjuk, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése vagy – amivel mai irodalmunkból rokonították – Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye őszinte-e, s annyi vers, itthon maradva, Pilinszkytől Weöres Sándorig? És mi a fokmérő? Egy biztos: nekem a Beke-interjúval bíbelődve nem volt művészet őszintének lennem.
A szerző irodalomtörténész, kritikus