Vélhetően azt az alaptételt, ami szerint a bankok alapvető feladata, hogy begyűjtsék a társadalomban keletkező megtakarításokat és azokat visszaforgassák a gazdaság vérkeringésébe, a mai napig nem rágta ki a modern idők vasfoga sem.
Korábban (az aranyalapú pénz idején) ennek a kétségkívül rendkívül jövedelmező buzgalomnak a központi bankok szabtak észszerű korlátokat azzal, hogy újrafinanszírozásra csak az általuk is visszafizetést ígérő tételeket fogadták be. Ez a befogadó lépés jelentett ugyanis többletpénzvolumen-létrehozást. Manapság viszont a kereskedelmi bankok is teremthetnek önállóan pénzt, amivel saját és ügyfeleik terjeszkedését finanszírozzák, további profitokat remélve.
A 2008-as válság következményeként a pénzügyi szempontból igazán tapasztalt és konzervatív svájciak népszavazást kezdeményeztek és tartottak is arról, hogy álljon vissza a régi rend és kerüljön vissza a pénzteremtés kizárólagos joga a központi bankhoz. (A legendás hírű Svájcban is meginogtak a bankok.)
A népszavazás ugyan elbukott, de a támogatók aránya jelentős volt, és az elutasítók nem valószínű, hogy tudták, mit is utasítanak el, ehelyett a médiareklámokból nyertek biztos „tudást”. Joggal merül fel a kérdés, hogy a válság után mennyire aktívak a bankok, mennyi pénzzel járulnak hozzá a gazdaságok növekedéséhez?
A World Bank Group 2017-es évre idevonatkozó kimutatása erre kellő eligazítással szolgál. Az elemzés a kereskedelmi bankszektor által nyújtott hitelek volumenét veti össze az adott ország GDP-nagyságával, és képez viszonyszámot. Meglepőek az eltérések, a viszonyszám 26–155 százalék között ingadozik a minden mértékkel piacgazdaságoknak tekinthető országokban.
Hazánk bankszektora minden kétséget kizáróan a maga 33 százalékos arányával a sor végén szerepel, tehát növekedéstámogató igyekezetében egyáltalán nem kiemelkedő. Száz százalék feletti értékeket egyaránt mutatnak EU-tagországok és kívüliek is (Kína 155, Dánia 165, Norvégia 146, Görögország 100, Franciaország 101 százalék).
Nekünk inkább a térségbeli, volt szocialista országokéval történő összehasonlítás szorul magyarázatra (Bulgária 51, Lengyelország 53, Szlovákia 60, Csehország 52, Litvánia 60 százalék).
Ha kevésbé hitelezi a magyar gazdaságot a hazai bankrendszer, akkor mégis mitől kiemelkedően nyereséges? – merül fel joggal a kérdés. Mert az előzetes kalkulációk 2018-ra kétmilliárd eurónyi, azaz mintegy 650 milliárd forint profitot jeleznek a bankszektorban.
A klasszikus felfogás szerint a bankok mindazoknak, akik a pénzüket náluk tartják, szolgáltatásként elvégzik azokkal az ügyfél utasításait (fizetések kezdeményezése, inkasszómegbízások teljesítése, standard átutalások nyilvántartása, pénz befektetése stb).
Manapság nagyon sok gyakorlatias szempont szól amellett, hogy az emberek a pénzüket számlákon tartsák, és jórészt így is tesznek, mert nem tudják kikerülni azt. Az állami rendtartás is egyre intenzívebben keresi ennek útjait.
Ez egyben óriási lehetőség a bankszektornak, hogy valóságos kockázat és tetemes költségek nélkül jelentős profitra tegyen szert. Legutóbbi tapasztalatom, hogy egy új számlán, amit megnyitni kényszerültem, még fikarcnyi forgalom sincs és egy darabig nem is lesz, de a havi ötezer forint a „számlavezetésért” máris ugrik.
Mindenképpen szót érdemel, hogy miként alakult ez így nálunk, miközben a régió más országaiban ez egy kissé másként történik. A magyarázatot a hazai bankrendszer utóbbi közel négy évtizedének történéseiben vélem felfedezni.
Kezdődött mindez azzal, hogy a monopolrendszer idején, amikor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) mindent vitt, saját részvételével és külföldi tulajokkal versenyre nem kényszerített vegyes bankokat hozott létre (1979–83). A folyamat folytatódott azzal, hogy a negatív tőkével elindított, majd 1995–96-ban állami tőkével ellátott hazai tulajdonú bankokat a piaci megmérettetést messze elkerülve áron alul juttatta külföldi tulajdonosokhoz.
Az így létrejött „hazai” bankrendszer gazdagon terített asztalt talált. A messze az infláció feletti jegybanki és természetesen piaci kamatok és az ezeket követő államkötvények magas hozamához soha nem társult növekvő kockázat. (Hazánk az adósságait a forint bevezetése, 1946 óta mindig pontosan fizette.)
A hazai jegybank tárt karokkal fogadta a kereskedelmi bankok rövid használaton kívüli pénzeit az infláció feletti kamatlábakon. Időnként ötezermilliárd forintot meghaladó kereskedelmi banki összegek szunnyadtak a jegybankban, ahelyett, hogy a hazai cégeket finanszírozták volna.
A standard magyarázat a bankok részéről az volt, hogy a hazai kis cégek nem hitelképesek, ha meg esetleg azok lennének, nagyarányú munkaráfordítás kellene a hitelvizsgálathoz, ami nem éri meg. Az MNB-ben tartott ezermilliárdoknál erre a vizsgálatra nem volt szükség, a betétek mégis jól fialtak. A legutolsó izgalmas vadászterep az úgynevezett devizaalapú hitelek története.
Nemcsak lakáshitelekre vonatkozott, hanem kisvállalati hitelekre is olyan esetekben, amikor a cégtulajdonos teljes tulajdonnal felelt a tartozásért (magánvállalkozás, bt. stb.). Kedvezett ennek a hitelezési formának az is, hogy a fedezet elvonásával automatikusan nem szűnt meg a tartozás. Ami a bankok kényszerű feltőkésítési ügyeit illeti, a devizahitelválság után érdemes lenne egy számítást elvégezni, hogy miként viszonyulnak összegben ezek a tőketranszferek a bankokban a korábbi profit hazautalásokhoz.
Végül felmerül a kérdés, hogy miért nem kapcsolt rá a rendszer azután, hogy a tulajdoni helyzet az utóbbi időkben alaposan megváltozott? Miért nem támasztanak versenyt a hazai tulajdonú bankok?
Nem volt még elég idő arra, hogy ez kiderüljön. Mindezen sorok azért is íródtak, mert a közeli jövőben ugyancsak szükség lenne arra, hogy a hazai bankrendszer elérhető árú forrásokkal támogassa cégeinket fenntartható növekedési törekvéseikben. Ismét azt tapasztaljuk, hogy megfizethető fejlesztési forrásokat ajánlva a jegybanknak kell bedobnia magát, mint tette ezt 2013-ban is.
A lakásépítkezésekhez is hiányoznak az olcsó banki források, ezért kell állami eszközökből azok kamatait is támogatni. Valahogy versenyre kellene szorítani a bankszektort a hitelfeltételek, de a banki szolgáltatások területén is, hogy sokkal nagyobb aktivitást mutassanak, ha maguktól nem veszik a lapot.
Nincs más hátra, mint hogy a jegybank mellett a kincstár is bedobja magát és aktívan foglalkozzon a hatalmas lakossági készpénzállomány bevonásával az államkassza finanszírozásába. És ha kell, tegye le névjegyét a lakossági készpénzmentes fizetési forgalomban is a versenyképes (költségeket fedező) tételekkel.
A szerző közgazdász
