Időről időre, immár 25 éve felmerül a kórházak eladósodásának problémája mint a magyar egészségügy állapotának egyik fokmérője. Az adósság egyszerre lehet szinonimája a hiánynak és a pazarlásnak: eladósodnak a kórházak (félévkor már 33 milliárd forintnál tartottak), mert kevés a betegellátásra fordítható pénz, vagy eladósodnak, mert pazarló gazdálkodást folytatnak.
Domokos Lászlónak, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnökének a Magyar Idők számára a közelmúltban adott interjúja alapján az a kép rajzolódik ki, hogy a kórházak jellemzően pazarlóan és szabálytalanul gazdálkodnak, ezért nem jönnek ki a számukra biztosított finanszírozásból, és ezért halmoznak fel adósságot.
Az Állami Számvevőszék, saját nézőpontjából és saját eszközeivel, mindenképpen igyekszik hozzájárulni az egészségügy jobb működéséhez. Ugyanakkor a probléma jobb megértését és a hatékony megoldás keresését további szempontok ismertetésével is szükséges elősegíteni, mivel a szabálytalanságok megszüntetése önmagában még nem eredményez a beteg számára is érezhető javulást.
Az első ilyen szempont, hogy nemcsak az egészségügyi intézmények rossz gazdálkodása okozza az adósságot, hanem olyan tényezők is, melyekre azok vezetőinek nincs ráhatásuk. Ilyen például az egészségügyi szolgáltatások egyenetlen díjszabása. Ez azt jelenti, hogy egyes szakmák, például az onkológia, a kardiológia az átlagnál jobban vannak finanszírozva, és súlyuk szerint segítenek eltartani a veszteséges szakmákat, például a traumatológiát, a sebészetet, a belgyógyászatot.
A kórházaknak nincs ráhatásuk arra, hogy milyen szakmaszerkezetben kell működniük, milyen betegeket kell ellátniuk, ezért ennek költségkihatásait sem lehet számonkérni rajtuk. Az orvosi gép- és műszerparkot saját forrásból cserélni vagy fejleszteni kényszerülő kórház vagy az ellátási területén kívüli beteget is fogadó kórház is adósságot halmozhat fel, miközben az egészségpolitikai célkitűzések szerint cselekszik: javítja a betegellátás színvonalát és hozzáférhetőségét.
Az első szempontból következik a második: az egészségügyi intézmény gazdálkodási eredményének két összetevője van. Az egyik a menedzsment teljesítménye, a gazdálkodás szabályossága (erre fókuszál az ÁSZ), a másik a kórházi működés fentebb említett külső adottságai és a menedzsment által vállalt többletfeladatok. Ebből következik, hogy a kórházi adósságok megszüntetéséhez nem elegendő a menedzsmentet számonkérni és felelőssé tenni.
Az államnak is megvannak a maga feladatai. Sőt, az állam – annak ellenére, hogy egyre több forrást biztosít az egészségügynek, elsősorban béremelések formájában – az elsődleges felelős a már régóta kialakult helyzet fenntartásáért, hiszen ő a kórházak tulajdonosa, működésük felügyelője, a kórházi vezetők kinevezője és a működtetést meghatározó feltételek biztosítója.
A harmadik szempont az állam által fenntartott rossz gyakorlat az adósságot felhalmozó kórházak pénzügyi megsegítésében. Mivel az adósságrendezés során eddig nem tudták megmondani, hogy melyik kórháznál mekkora a menedzsmenthiba és mekkora a külső körülmények szerepe a pénzügyi helyzet kialakulásában, egységesen az adósság nagysága képezte a megsegítés alapját, függetlenül annak okától.
Ebben a helyzetben leértékelődött a kórházak erőfeszítése, hogy a betegellátás szintjének megtartása mellett felszámolják az adósságaikat. Minek népszerűtlen intézkedéseket vállalni, ha nincs meg ennek az elismerése? Sőt, a gyenge menedzsmentmunkát végzők, a szabálytalanul gazdálkodók kerülnek előnybe azzal, hogy a jogszabály szerinti finanszírozáson felül több állami segítséget kapnak.
Ennek a helyzetnek az orvoslása nem a menedzsment, hanem a kormányzat kezében van. Van-e megoldás? Természetesen igen, mert megvan a módszertan arra, hogy minden egyes kórház esetében kimutassuk a pénzügyi anomáliák, az adósságok okait és azok számszerűsített hatását. Tudjuk, hogy mely problémák kezelését kell a kórházi menedzsmenttől elvárni és melyeket a kormányzattól.
Ismertek a kezelés eszközei is. És ha mindehhez megvan a kellő politikai támogatás is, akkor a kórházak gazdálkodása rendbe hozható, melynek következményeképpen a krónikus adósság felszámolható.
Meg lehet mondani, hogy mennyi forrás kell a magyar egészségügy működtetéséhez? Igen. Egyrészt kiszámítható, hogy mekkora költségtöbbletet jelentenek a gazdálkodási anomáliák, másrészt az is mérhető, hogy a gazdálkodás egyenlőtlen feltételei hogyan hatnak a kórházak működési költségeire.
A jelenlegi ellátási szint és színvonal fenntartásának forrásigénye kielégíthető az egészségügyre fordított kiadásokból, de természetesen a jelenleginél magasabb szintű egészségügyi ellátást, kevesebb kiszolgáltatottságot szeretnénk a jövőben, ez adja az értelmét a többletforrások bevonásának. Ugyanakkor a többletforrások bevonásának feltétele, hogy az egészségügy szereplői a jelenlegi forrásokat is képesek legyenek hatékonyabban elkölteni, különben az egészségügy nem fog hozzájárulni az ország versenyképességének növeléséhez, holott ez – lehetőségeitől függően – minden gazdasági ágazat, így az egészségügy célja és egyben kötelezettsége is.
A szerző egészségügyi közgazdász