Egy évvel ezelőtt Helmut Kohl temetésén, özvegyének kifejezett kérése ellenére sem mondhatott emlékbeszédet a magyar miniszterelnök, ezt csak most, az egy évvel későbbi évforduló kapcsán tehette meg. Egy év alatt elég jelentős változások zajlottak le az Európai Unió életében, és Orbán Viktor beszéde talán ma már elhangozhatna. A miniszterelnök a mostani budapesti megemlékezésen így fogalmazott:
„Nincs abban semmi túlzás, hogy Helmut Kohl a Gondviselés ajándéka volt Németország és Európa számára. Nekünk, közép-európaiaknak Helmut Kohl a keresztény európai ember ideálja. Képviselte a keresztény Európát, ahová mindig is tartoztunk, és negyven év kommunizmus után az ő politikai akarata nyitotta meg az utat az európai népek közösségébe történő visszatérés előtt.”
Helmut Kohl kancellárnak megadatott az, hogy láthatta országának 45 éven át tartó szétszakítottságának végét és szervezhette annak egyesítését. A német konzervatív politikus nehéz és felemelő szerepet kapott a sorstól, amit bátran vállalt, és hogy esetében nem egyszerűen egy pártpolitikusról van szó, azt bizonyítja, hogy mert Közép-Európában gondolkodni.
Nem feledkezett meg arról, hogy Németország megosztottsága a többi kis országot is súlyosan érintette, amelyeknek – és talán mondhatjuk, elsősorban Magyarországnak – őszinte baráti jobbját nyújtotta. Tisztában volt vele, hogy nagyrészt közös sors jutott ki a térség országainak, és hogy ezt a sorsközösséget ápolni kell, amennyire csak lehetséges.
Kicsit különös, hogy Donald Tuskot, az Európai Bizottság jelenlegi elnökét leszámítva egyetlen volt szocialista ország politikusa sem mondhatott beszédet annak a nagy formátumú kancellárnak a temetésén, aki őrt állt Európa újraegyesítésénél. Mit sugall ez, ha nem azt, hogy a brüsszeli–berlini birodalmi központ féltékenyen vigyáz és kerüli az esetlegesen kellemetlen felhangokat? Mit keresett ott például Bill Clinton, akinek az égvilágon semmi köze Közép-Európához, sem a vasfüggöny történelmi jelentőségű lebontásához?
Ez a kiöregedett, magán uralkodni nem tudó szoknyapecér úgy fogalmazott, hogy a gdanski események idézték elő a berlini fal leomlását. A lengyelek tömegmozgalma bizonyosan jelzésértékű volt Moszkva és a világ számára, de hogy ez megingatta volna a birodalmi önzést, az nehezen hihető. A nyugat-európai politikusok érzékenységét egészen biztosan nem ingatta meg.
A liberális Clintonnak bizonyára nehezére esett szájára venni Magyarországot, hiszen egyértelmű, hogy a Mihail Gorbacsov által lebontásra ítélt szovjet rendszeren a szelepet, az osztrák–magyar határon felgyülemlett ,,feszültséget” a Németh Miklós vezette kormány engedte ki. A páneurópai piknik részeként több száz keletnémet lépte át az államhatárt megrendítő jelenetek közepette.
Onnantól a folyamatok felgyorsultak és visszafordíthatatlanokká váltak, két hónappal később pedig leomlott a berlini fal. Egy Kohl formátumú politikus gyászszertartásán elsősorban a mindenkori magyar miniszterelnöknek illett volna beszédet mondania, és nem másnak. Az viszont ránk nézve jelzésértékű, hogy Európa megújulása és rehabilitálása egy magyarok által végrehajtott tettel, a határnyitással kezdődött, most pedig szintén a magyarok kezdte határzárépítéssel kell megvédeni ugyanazt az Európát.
Kohl több évtizedes távlatban is a legmarkánsabb német politikus volt, és mint ilyen, őszinte barátsággal viseltetett Közép-Európával, de joggal mondhatjuk, a magyarsággal kapcsolatban. Ennek az odafordulásnak történelmi okai voltak, hiszen a XX. század első fele kegyetlenül egy táborba sodorta a németeket és a magyarokat. Az 1989-es NDK-s menekülteken és a politikai fordulaton túl volt még egy dolog, amire Kohl felfigyelhetett: az, hogy a magyarok rokonszenveznek a németekkel, elismerve a német munkamorált, precizitást, minőségi termékeiket.
Ezzel együtt kivételes történelmi helyzet, hogy egy kancellár ennyire őszinte barátsággal viseltetett a magyarok iránt, és igazán sajnálhatjuk, hogy Kohl nem maradt tovább hivatalában. Könyveiben maradt folyamatos kritikusa annak az Európai Uniónak, amelynek élére Angela Merkel került. Látta a hibákat, a valódi sorsközösség elhanyagolását és a kulturális tényezők kiiktatását, a mindent kizárólag gazdasági szemmel néző európai politika veszélyes alakulását.
Bízzunk benne, mert mást nem tehetünk, hogy Merkel szoknyanadrágja mögül a közeljövőben kilép az új Kohl kancellár.
A szerző könyvtáros