Néha elcsodálkozik az ember, hogy a magyar ellenzék milyen kitartóan zakatol a maga választotta vakvágányokon, milyen makacsul folytatja a küzdelmét a valóság ellen. Hamis címkéket ragasztanak a világ jelenségeire, és egyre ezeket hajtogatják, talán abban a reményben, hogy a valóság átalakul azzá, amilyenné minősíteni próbálják.
Ellenzékünk egyik kedvenc témája annak hangoztatása, hogy innen, mármint Magyarországról, aki csak teheti, elmenekül. Holmi ellenzéki érzelmű publicisták (van nevük, de felesleges akár csak említeni is) képesek olyanokat leírni, mint hogy „az ország egyik fele, amelyik azért mondja magát szerencsésnek, mert elvégezheti kint azt a munkát, amit ennyiért mások ott nem végeznének el, utalja haza a pénzt az ország másik felének, amelyik nem tudott elmenni, és most várja, hogy végre ő legyen a kedvezményezett”.
Szóval az ország egyik fele kint mosogat, a másik fele meg várja a pénzt és a lehetőséget, hogy ő is mehessen mosogatni? Lehet, hogy a szerző csupán ostoba, mint a beton, ezért képtelen felfogni, hogy a gazdag országokba való elvándorlás világjelenség, és ebben az ügyben Magyarország a régióban relatíve a legjobb helyzetben van, az elvándorlás még Ausztriában is magasabb arányú, mint nálunk; hat százalék, szemben például az ellenzék által annyira kedvelt „Bezzeg Románia!” tizenhat százalékával. De attól tartok, nem ez a helyzet. A szerző tudja, mit beszél, de azt gondolja, hogy ezzel a hazudozással hangulatot kelthet a jelenlegi kormány ellen.
Noha minden értelmes ember tudja, hogy az újkori népindulás világjelenség, röviden tekintsük át újra, miről is van szó. A hírhedt A történelem vége és az utolsó ember című könyvvel, az abban foglalt elmélettel szemben naponta tapasztaljuk, hogy a történelem a legkevésbé sem ért véget. A kötet szerzője, Francis Fukuyama tökéletesen félreértette a történelem lényegét, mert figyelmen kívül hagyta azt a régi tapasztalati igazságot, hogy minden probléma megoldása magának a megoldásnak a következtében új, addig nem ismert problémákat teremt.
Az egyik ilyen világprobléma a globalizáció. Ennek kétségkívül hatalmas előnyei vannak, az emberek, eszmék, áruk soha korábban nem látott szabadsággal mozognak a világban, soha annyit nem tudtunk egymásról, mint most. De támadt egy súlyos probléma is: elhárultak az akadályok az elől, hogy a népek a szülőföldjükről meginduljanak a jobb élettel kecsegtető országok felé, hátrahagyva a szegényeket és elesetteket.
Három tényező tette ezt lehetővé. Az első a gyors közlekedéshez való hozzáférés. Ma a Föld lakóinak legalább kilencven százaléka képes annyi pénzt felhalmozni, amennyivel bárhonnan bárhová eljuthat. Kutatások szerint száz évvel ezelőttig az emberek kilencven százaléka az életét egy, a szülőhelye köré vonható harminc kilométer sugarú körön belül élte le (egynapi járóföld), azon kívül soha nem lépett, a valóban nagy távolságot utazók aránya pedig az egy százalékot sem érte el. Ez a képzeletbeli kör az utóbbi évszázadban gyorsuló ütemben növekedni kezdett, és mára értelmét is veszítette. A legtöbb ember számára ma már természetes dolog a nagy távolságú utazás. A Föld bejárható lett.
A második tényező az információközlés globálissá válása. Nem egyszerűen hírekről van szó, hanem arról, hogy bárki bárhol részletes képet kaphat a Föld bármely pontjáról. Ebbe az irányba az első lépést a film tette meg, a másodikat a televízió, de a minőségi ugrást az internet hozta el. A messzeség ma már nem fenyegető, mert bárki megismerheti, és megbizonyosodhat arról, hogy a távoli vidékeken is élhetne. Ráadásul az internet, a mobiltelefon biztosítja, hogy ha messzire utazik, azért az otthoniakkal folyamatosan tarthassa a kapcsolatot.
A harmadik a fogyasztás globalizációja. A világ marketinges szakemberei pénzt és energiát nem kímélve dolgoznak azon, hogy a világ minden pontján ugyanazokra a termékekre vágyjunk. Amiről nem tudunk, az nem hiányzik, de a globális média gondoskodik róla, hogy minden árucikkről tudjunk, és vágy ébredjen bennünk a megszerzésükre. E javak legtöbbje pedig a gazdag országokban szerezhető meg.
Van még egy negyedik jelenség, de ez nem globális, hanem speciálisan európai (Japán különleges eset).
Arról van szó, hogy az európai civilizáció elveszítette a biológiai reprodukció képességét, a társadalom korösszetételének egyensúlya megbomlott. Jelentős létszámú új munkaerő nélkül az európai civilizáció előbb gazdaságilag összeomlana, majd kihalna. Európában tehát demográfiai vákuum jött létre, és a kelet-közép-európai országokat leszámítva szándék sem látszik arra, hogy ezt saját gyerekekkel ellensúlyozni akarnák. Ugyanakkor sok szegény országban demográfiai túltermelési válság jött létre.
Mindezen tényezők hatására egy, korábbról már ismerős jelenség alakult ki a történelemben: a népvándorlás. A világ szegényei elindultak a világ gazdag országai felé, és ha a folyamat tartósan fennmarad, legkésőbb ötven éven belül birtokba is fogják venni azokat az országokat. Hogy aztán ezek az országok gazdagok maradnak-e, ma még nem tudható, de hogy másmilyenek lesznek, mint amilyenek most, abban biztosak lehetünk.
Ennek a globális népvándorlásnak egyik oldalága csupán a közép-kelet-európai országok munkásainak nyugatra vándorlása, a folyamat lényege mégis ugyanaz, azzal a lényegi különbséggel, hogy a demográfiai válság itt a kibocsátó országokat is sújtja. Az elvándorlásnak semmi köze a politikához, ezt is a globális marketing által kívánatossá tett javak megszerzésének vágya fűti, és a jogi akadályok elhárulása, a könnyű közlekedéshez való hozzáférés és a szabad informálódás segíti.
Ha a világtörténelemben csupán oldalág is, nekünk húsba vág. A Nyugat a tőlünk elcsábított munkaerővel igyekszik fenntartani azt a gazdasági előnyt, amelyet megörökölt. A szakmunkásokat, orvosokat, mérnököket a mi pénzünkből képezzük ki, de a munkaerejük a gazdag országokban hasznosul. A Nyugat, miközben a hatalmasra nőtt pénzügyi szektor segítségével folyamatosan kisajátítja a nálunk megtermelt értéktöbblet jelentős részét, olyan bérversenyre kényszeríti a kelet-közép-európai országokat, amelyet azok némelyike biztosan nem bír majd.
Történelmi jelentősége van ezért annak, hogy Magyarországon hosszú évtizedek pangása után a közelmúltban lendületesen megindult a reálbérek növekedése. Ennek is köszönhető, hogy a magyar elvándorlás a régióban a legkevésbé súlyos. Ismertek az adatsorok, tudjuk, hogy Lengyelországból lakosságarányosan kétszer, Romániából vagy Horvátországból háromszor annyian dolgoznak külföldön. Ha hinni lehet az unió hivatalos statisztikai intézménye, az Eurostat 2018 májusában közzétett adatsorának, 2017-ben a magyar elvándorlás a korábbi hat százalékról 5,2-re mérséklődött, miközben például a román 16 százalékról 19,7-re nőtt. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy nálunk kétszázezer más uniós államban honos ember dolgozik (a fele Romániából), kiderül, hogy a veszteségeink ma még kezelhetők.
De hogy hosszú távon is kezelhető legyen, ahhoz két dolog kell: gátat kell szabni az ellenőrizetlen népvándorlásnak és vissza kell nyernünk azt a képességünket, hogy szeressük a gyerekeket. Az első feladat elvégzését a kormányra bízhatjuk, a másodikat magunknak kell megtennünk.
A szerző újságíró