Magyarországon tizenegyedik alkalommal tartják meg a házasság hetét, amelynek rendezvényei múlt vasárnap kezdődtek. Sokszor elmondtuk, talán már közhelyszámba megy, hogy a család a társadalom alappillére. Ehhez képest annyi támadás éri a családokat, és azon belül a házasságokat, hogy annak felsorolására biztosan nem elég a rendelkezésemre álló felület.
Naponta halljuk a liberális megmondóemberektől, a házasság elavult, az ember életébe az állam (pláne az egyház) ne akarjon beleszólni, hiszen azt mi tudjuk legjobban, hogy mi a jó nekünk. Nos, ezeknek a felvilágosult, XXI. századi géniuszoknak a hátán már attól is feláll a szőr, hogy Magyarország alaptörvénye a következőket rögzíti: „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.”
Hát igen, ez szerepel az alaptörvényben, amelyben viszont egy szó sincs az azonos neműek házasságáról, poligámiáról, felnőttek és kiskorúak egybekeléséről, emberek és állatok vagy tárgyak közötti intim viszonyról. Ezért tartják sokan maradinak a magyar kormány viszonyát a családokhoz, ezért gyűlölik az ország vezetőit, hogy nem tartják a lépést a korral, nem vesznek példát azokról a fejlett európai országokról, ahol már régen meghaladták azt az őskövületnek tartott gondolkodást, amely a házasságot egy férfi és egy nő között engedélyezi.
Irtózatos ellenpéldákról hallani a hírekben. Olyan dolgok történnek, hogy azokat az ember alig akarja elhinni. Megesett, hogy az Egyesült Államokban valaki, pontosabban egy hölgy házasságot kötött egy vasúti pályaudvarral. Ehhez pedig megtalálták azt az egyházat is (sajnos ilyen is akadt), amelyik áldását adta a „menyegzőre”.
Az adott állam csak azért nem adta hivatalos pecsétjét az esküvőre, mert nem tudták eldönteni, hogy a pályaudvar igent vagy nemet mondott-e. Miközben ezeket a sorokat írom, időnként megállok, és a kezembe temetem az arcom. A történetet egy Egyesült Államokban élő magyar úr mesélte el a Karc FM egyik adásában. Ő azt is megmondta, hogy az Egyesült Államokban jelenleg hány nemet tartanak számon, ám őszintén bevallom, a számot nem jegyeztem meg. De az biztos, hogy még véletlenül sem kettőt.
Az idei házasságok hete azért is különleges, mert az Orbán-kormány 2018-at a családok évének hirdette meg. Ez alkalomból érdemes talán felidézni, milyen intézkedéseket hozott ez a kabinet ezekért a közösségekért. Januártól például két évre nőtt és emelkedett a diplomás gyed összege, valamint bővült a lombikbébiprogram. Szintén az idei évtől a harmadik vagy további gyerekek vállalása esetén egy-egy millió forinttal csökkentik a jelzáloghitel-tartozásokat.
A diákhiteles nőknél pedig az első gyermek születésénél három évre felfüggesztik a tartozás törlesztését, a második gyereknél a tartozás felét is elengedik, míg a harmadik gyerek esetében teljes mértékben törlik a tartozást.
Február közepétől egyszerűsítik a családi otthonteremtési kedvezmény igénylését és gyorsítják annak elbírálási idejét. Ne hagyjuk ki a sorból azt az ígéretet sem, hogy soha nem látott bölcsődefejlesztési program indul. A családbarát intézkedések sorát gazdagítják az adókedvezmények, a munkahelyvédelmi akció, az első házasok kedvezménye, az étkezési térítési díjkedvezmény vagy éppen a tankönyvtámogatás.
Emlékezzünk csak vissza, hogy a miniszterelnök a legutóbbi évértékelő beszédében is kiemelt szerepet szánt ennek a témakörnek.
Ezt mondta: „Örvendetes, hogy a születések száma 2010 óta most a legmagasabb, a házasságkötések száma nő, a népfogyatkozás sem volt ilyen lassú évek óta, de a fogyás, ha lassul is, azért csak fogyás marad. Hogy ki hány gyermeket vállal – minden ember legszemélyesebb döntése. S bár személyes, de egyben a legfontosabb is a közösségünk számára. Én is tudom, hogy itt a változás időtávja évtizedes, a siker éppen a családpolitika kiszámíthatóságán és a kitartáson múlik, de szeretném, ha tudnák, hogy ezen a döntő fronton még nincsen áttörés, ezért a kormány minden támogatást megad, ha valaki a gyermekvállalás mellett dönt.”
Valóban, a lassú fogyás is fogyás, amelyet mindenképpen meg kell állítani és a nemzet túlélése érdekében meg kell fordítani a kedvezőtlen folyamatokat. A változás elkezdődött. Ha a Központi Statisztikai Hivatal számait nézzük, akkor annak mindenképpen örülhetünk, hogy 2010 és 2016 közötti időszakban folyamatosan és jelentősen, csaknem másfélszeresére emelkedett a házasságkötések száma.
A felmérés azt is megjegyzi, „hogy hasonló jelenség utoljára a második világháborút követően fordult elő a hazai házassági mozgalom történetében, amikor a világégés idején elhalasztott házasságokat pótolták be a párok.” Az eredmények egyébként azt igazolták, hogy azok a házasságkötések nőttek a legnagyobb mértékben, ahol mindkét fél először mondta ki az igent, korábban hajadon, illetve nőtlen volt.
A statisztikai hivatal azt azonban nem tudta mérni, hogy a 2010 óta tapasztalt jelentős növekedést a korábban élettársi kapcsolatban élő párok gyakoribb házasságkötései okozták-e a vagy az élettársi kapcsolat nélküli jegyespárok döntöttek nagyobb arányban a házasságkötés mellett.
A legutóbbi népszámlálás és mikrocenzus eredményeiből annyi viszont tudható, hogy az élettársi kapcsolatban élő nők aránya minden korcsoportban és a házaspáros családoknál nagyobb mértékben emelkedett 2011 és 2016 között. A számok mindenesetre azt mutatják, hogy szükség van a családtámogató állami intézkedésekre és azokra is, amelyek ösztönzik a gyermekvállalást.
Nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy senki ne érezze emiatt sértve magát, mert akár saját döntése okán vagy valamilyen más okból nem lehet gyermeke. Attól ők még ugyan olyan hasznos tagjai lehetnek egy társadalomnak, mint azok, akik egy vagy több utóddal gazdagították a népességszámot.
Ha már a házasságok hete kapcsán tollat ragadtam, akkor nem lehet kihagyni a migráció problémakörének a megemlítését. Azok a népek, akik – ne kerteljünk, mondjuk ki – Európa elfoglalására törnek, jóval többen vannak, mint ahányan élünk itt az öreg kontinensen. És, hogy ártatlanul senkit meg ne vádoljak, nyilván olyanok is jönnek szép számban, akik valóban az életüket mentik. Én most nem róluk beszélek, rajtuk segíteni kell, ahogy azt a különböző nemzetközi egyezmények is előírják. Azt azonban nem szabad hagyni, hogy magunkra engedjünk egy olyan áradatot, amely mindent elsöpör, amit mi felépítettünk az elmúlt évezredekben.
Azt vallom, hogy Európa kultúrája a keresztény hagyományokon gyökerezik, azt viszont már félve merném leírni, hogy Európa ma keresztény lenne. Hiszen sokan már a keresztet is letakarják vagy letörik az emlékművekről, templomokról, nehogy valaki kirekesztve érezze magát.
Lübeck városában van egy Krisztus-szobor, amelynek a talpazatán olvasható egy felirat. Ez talán ma aktuálisabb, mint valaha, ha Európa helyzetét nézzük, de a házasságban élők is jó szívvel olvashatják, mert abban a családban, ahol Krisztusnak is „helyet szorítanak”, talán a válások száma is kevesebb. Remélem, mindezekkel azokat sem sértem meg, akik nem tartoznak a hívők táborába.
Tehát a felirat, amelynek címe Jézus panasza, így hangzik:
„Ti mesternek hívtok – és nem kérdeztek engem.
Útnak neveztek – és nem jártok rajtam.
Világosságnak hívtok – és nem néztek reám.
Életnek neveztek – és nem kerestek engem.
Bölcsnek hívtok – és nem követtek engem.
Hatalmasnak neveztek – és nem kértek engem.
Irgalmasnak hívtok – és nem bíztok bennem.
Igazságnak neveztek – és nem féltek tőlem.
Ha egyszer örökre elvesztek – ne okoljatok engem!”