A laikusok okkal tekintenek show-műsorként a hatvanhárom nap múlva esedékes brexitre: a kontinentális sajtóban szinte naponta felvonultatnak egy-egy bohókás akcentusú, Theresa Mayt ekéző brit politikust, ma már gyakorlatilag bármelyik hírportálon belebotlunk a „Hány nap maradt a brexitig?” kérdésbe, az internet jelenleg legfelkapottabb videóinak egyikén pedig John Bercow westminsteri házelnök utasítja rendre a kilépésen marakodó parlamenti képviselőket.
A közösségi média fénykorában mindez elég pár megmosolyogtató mémhez vagy vicces videóhoz, de higgyük el: a szigetországban élőket ezek egyáltalán nem boldogítják. Nem csoda, hogy az utóbbi hetek eseményeinek fényében – egy elbukott brexitalku és egy megnyert bizalmi szavazás a londoni kormány részéről – a többség immár bizonyítottan beleunt a brexitbe. Az ICM közvélemény-kutató friss felméréséből például kiderült, hogy a brit lakosság nagyobbik része inkább megállapodás hiányában „hullana ki” az EU-ból, de a Sky News hírcsatorna is hasonló következtetésre jutott: az általuk megkérdezett britek több mint fele tartotta rossz ötletnek, hogy a politikai zűrzavar nyomán meghosszabbítsák a brexitfolyamatot.
Mind az alku nélküli uniós távozás, mind a kilépés elnyújtása (és egy esetleges második brexitreferendum) olyan forgatókönyvek, amelyeket Theresa May nyomatékosan elutasít. Bátran ki lehet jelenteni, hogy ma aligha akad olyan európai politikus, aki szívesen cserélne helyet a brit miniszterelnökkel. Maynek ugyanis hol a saját párttársait, hol a kisebbségi kormányának támogatóit, hol pedig az uniós vezetőket kell maga mellé állítania. Mindegyik önmagában is embert próbáló feladat, és ne feledjük: a kormányfő elődjének, David Cameronnak is épp az pecsételte meg a politikai karrierjét, hogy túlságosan bízott a potenciális szövetségeseiben.
Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a BBC-nek adott friss interjújában pont azt ecseteli, hogy Cameron számított az akkoriban a kormányát támogató liberálisok jó választási teljesítményére, ám 2015-ben a konzervatívok arattak meglepetésgyőzelmet, így ellensúly hiányában a brit miniszterelnök a saját választási diadalának – és a konzervatív párt euroszkeptikusainak – áldozata lett. „Próbáltam jobb belátásra bírni a népszavazással kapcsolatban” – szabadkozott Tusk, akinek elhisszük a szavait, ugyanis egy tagállam kiválása három-négy éve valószínűleg az EU vezetőinek legrosszabb rémálmai közé tartozott.
Ma már árnyaltabb a kép: a nehézkes és már-már lehetetlennek tűnő brexit nem várt egységet teremtett az uniós fronton. A huszonhetek berkeiben példálózhatnak azzal, hogy amennyiben ők, az egyébként számtalan kérdésben megosztott tagállamok meg tudtak állapodni egymás között a brit kilépés feltételeiről, a szigetország egymaga miért nem tud kész brexitálláspontot felmutatni. Utóbbinak nyilvánvalóan megannyi történelmi és alkotmányos oka is van, ám az EU erőpozícióját kár lenne tagadni brexitügyben.
Jean-Claude Juncker bizottsági elnök nem a Theresa Mayjel szembeni ellenérzései miatt (valószínűleg ilyenek nincsenek) szajkózta az utóbbi hetekben a brexitalku végleges jellegét és sürgette a mielőbbi londoni megvilágosodást, hanem mert politikai hagyatékán dolgozik. Hatvanhárom nap múlva, a britek potenciális kilépésével ugyanis nem áll meg az élet a kontinensen: májusban európai választások jönnek, amelyek kapcsán kicsit sem túlzó a sorsdöntő jelzőt használni.
A populistának bélyegzett és elitellenes pártok diadalmenete közepette igazán jól jön Brüsszelnek, ha épp az integrációt hátrahagyni kívánó állam hullik belpolitikai káoszba. A nagyobb, uniószkeptikusnak tartott európai pártok vezetői ugyanis egytől egyig eljátszottak a saját országaik kilépésének gondolatával. Legyen szó a francia Marine Le Penről vagy a holland Geert Wildersről (itt már nem érdemes a brit Nigel Farage-t emlegetni), valamennyien alkalmazzák retorikájukban az uniós „exitet”.
Az EU számára pedig az sem megnyugtató, hogy az európai forradalom kulcsfigurájának tartott olasz belügyminiszter, Matteo Salvini nem elhagyni, hanem belülről megreformálni szeretné a szervezetet. Legfeljebb hatvanhárom nap múlva tehát nem csak a szigetország EU-tagságának sorsáról tudunk majd többet: a britek az európai választások kezdőhangját is megadhatják.