Kevés publicistának adatik meg, hogy készülő írásának alanya szembesétáljon vele az utcán, pár nap óta mégis ezek egyikének mondhatom magam. Éppen azon fáradoztam, miként jelöljem ki az irányt melegebb éghajlatok felé Gyurcsány Ferencnek (vagy a Gyurcsány Ferenceknek) a határon túli magyarok elleni meg-megújuló epegörcs- és idegrohamaik miatt. Sőt, már papírra is vetettem néhány gondolatot, amikor különös fordulat állt be a munkámban.
Káros szenvedélyemtől űzve felkerestem a környéken az első dohányboltot, majd gondosan kiszámolva a kötelező öt métert, nyomban rá is gyújtottam. Hozzászoktam ugyan ahhoz, hogy még a kétmilliós Budapesten is belefut az ember egy véletlenül arra járó kollégába, ismerősbe, barátba, politikusba – nota bene még a nemzet némely sportolójába is –, de amit akkor tapasztaltam, szó szerint pokoli érzés volt.
Még a reggeli kábulatomban eregetem a füstöt, amikor felbukkan Gyurcsány Ferenc személyesen, és jön, nagyon jön, egyenest nekem! Ördögi vigyor, széles mosoly és a már ismert eszelős tekintet. Látszik rajta, hogy sietne, de eltévedt.
Kár, hogy nem értek hozzá, a legszívesebben karikatúrában rajzolnám meg, amint megkérdi: Kívánok! Merre van a dohánybolt? Jól tudom, hogy erre? Felocsúdok, mondom merre, útbaigazítom, de már lázasan kattogok a telefonomon.
Lesz-e elég memória, gyorsan indul-e a fényképező? Egy fotó megvan, lássuk a diktafont! Az alkalmazás persze éppen frissül. Mire elindul, öt évet öregszem. És kész! – kiáltok fel magamban, „és kész” – pattan ki a boltból a kádkövek és gumihengerek cézára, mintha csak újjászületett volna az elmúlt két percben.
Bemutatkozom, hangsúlyozva székely származásomat, és bár siet, de beleáll a kérdéseimbe. Kezdetnek röhög egyet önmagán, miután tudatom vele, hogy már többször írtam róla: „gondolom, nem dicsért meg”. Megnyugtatom, hogy ebben az egyben igaza van, majd faggatni kezdem.
Kiderül, hogy már maga sem tudja (állítja ő), miket nyilatkozgatott össze az elmúlt években a székelyekről, de közli, hogy akár támogatta azok önrendelkezési törekvéseit, akár nem, ma úgy gondolja, hogy bármilyen messze el lehet menni autonómiában, amit a többségi társadalommal való egyetértés még elbír.
Ez is csak egy gumiszöveg, de meglepő a fordulat! Próbálom elhinni: Gyurcsány beáll az autonomisták mögé!
Ilyet ugyanis nem gyakran tett 2006 májusa óta. Akkor ugyanis legalább simán kimondta, hogy kormánya támogatja a határon túli magyarság autonómiaigényeit. Mondjuk hozzáfűzte azt is, hogy „az európai elvekkel és gyakorlattal összhangban, és az érintett ország demokratikus politikai erőivel szövetségben” – valamivel ugye, azért el kellett venni a mondat élét.
Aztán ismerve román barátait mint „érintett demokratikus politikai erőket”, akkor sem volt kétségem ama kinyilatkoztatás dodonai mivolta felől, s ez beigazolódott egy évvel később, amikor megjelent az egyik haverral a budapesti sajtó előtt. Akkor látogatott Budapestre Mircea Geoana, a román Szociáldemokrata Párt elnöke, akivel a Magyar Szocialista Párt elnöki tisztségét is betöltő miniszterelnök közös sajtótájékoztatót tartott.
Ferencünk persze most nem emlékezett, milyen választ adott akkori kérdésemre. Ami 2007-ben is arra irányult, hogy a magyar szocialisták támogatják-e az erdélyi magyarság önrendelkezési terveit. Azt mondta tizenegy éve, hogy ő a minél szélesebb autonómiákat pártolja ugyan, de „a közösségi autonómia iránti törekvések ebben a régióban az elszakadási törekvések előszobáját jelenthetik”.
A közösségi autonómia tehát ismét kivégezve, Geoana megnyugtatva. Hogy mekkorát röhögött a pókerarca mögött, azt sosem fogjuk megtudni. Nyugtázta, hogy a szép Budapesten még Jeszenszky Gézánál is önfeladóbb erők munkálkodnak, majd szépen hazatakarodott Bukarestbe.
Na, de térjünk vissza a dohánybolt elé. Miután sikertelenül próbál meggyőzni arról, hogy autonómiaügyekben is ő, Gyurcsány Ferenc a következetesség olimpiai bajnoka, következik legújabb őrülete. Miközben ábrázatába egymás után vegyül bele Szamuely Tibor gyilkos tekintete és Rákosi Mátyás martalóc böllérpofája, egy pillanatban már úgy tűnik, mintha mindhárman egyszerre szólnának hozzám. Hadonászva, fröcsögve, szikrázó szemmel hadarja: a szavazati jogot, nem, azt végképp nem támogatom!
Ennyi feszültségtől három tucat Lendvai Ildikó a következő választásokig simán feltöltődne, de még csak most jön a java. Mert Ferenc megmagyarázza. „Ha van valami, ami rettegésben tarthatja a román többségi társadalmat, az az, hogy úgy követelnek autonómiát, hogy közben az autonómia birtokosai egy másik állam polgárai, és ők ezt egyből szeparatizmusnak fordítják le” – mondja, ezerrel mondja, és nem akarom meghallani. – Dehogy fordítják annak. Ez olcsójánoskodás! – vágok vissza, mire közli, hogy szívesen elvitatkozik erről.
Folytatjuk is még úgy másfél percig, de persze semmiben nem értünk egyet, majd megkérdezem az ekkor már a kocsijához közeledő exminiszterelnököt, hogyan viszonyul egyáltalán a Székelyföldhöz? Sorolnám még, hogy ismeri-e az ott élők örömét, bánatát? Tudja-e, hogy kiknek, hány tisztességben megráncosodott magyar embernek a lelkébe gázol naponta?
Felfogja-e, hogy mit jelent még a mai Romániában is magyarnak lenni? Hogy van még ember, aki 1947 óta várja kint, a galambdúcos kapuban, remegő tekintettel, reszkető bajusszal és könnyes szemmel, hogy lesz még magyar világ? Ő meg ehhez képest ismét a nemzet gyalázatos felforgatásával foglalkozik? Honnan ennyi rőtlelkűség?
Válasza lesújtó.
– Nekem Székelyudvarhelyen saját cégem volt, emberek tucatjainak adtam munkát, kérem szépen! Ez az igazi magyarság! – Készül még oda menni? – Persze! Székelyföld gyönyörű! Ferencünk ezzel elhúz, én meg állok ott, a tízemeletes panel tövében, és hálát adok a Jóistennek, hogy tekintettel volt a környéken élőkre.
Hogy nem nyílt meg a föld, és nem szakadt le az ég ennyi szívtelenség és káromkodás után. Hogy ne említsem ama botrányt, amikor kiderült, hogy a kettős állampolgárságról tartott népszavazásra a szocialisták Székelyudvarhelyen készíttették el A felelős döntés című kampánykiadványukat. Ebben az összefüggésben pedig maga a gesztus, ami az igazán ordenáré és feledhetetlen disznóság, így átlényegül kétkedéssé, hogy volt-e ebben Gyurcsánynak külön üzleti érdeke is.
„Székelyföld gyönyörű…”. Luxusautó sötét ablakaiból nézve különösen.