Az ellenzékiek félnek. Meg vannak félemlítve. Mondja Mesterházy Attila, aki Lendvai Ildikó után (időben) az MSZP elnöke volt. Mondjuk azért Horn Gyulához nem merném hasonlítani (mosolyjel). Az a Simon József nevű pécsi szocialista például annyira fél, hogy egy internetes újság oldalára posztolta ki kommentben szívének azon vágyát, hogy Orbán Viktort lője már fejbe valaki. Sose szeretnék ennél jobban félni az életben semmitől. Képzeljük el azt a fogzománcot recsegtető cidrizést, amelyben egy ilyen kép elkészül a Photoshoppal, azt a pince mélyi rettegést, amelyben kitalálják a fergeteges poént: „Keresd a hibát! Én nem találtam.” (Mármint a fejbe lőtt Orbánt ábrázoló képen.)
Szegény Simon azóta is összerezzen minden zajra, családja már Putyin szívességéből Szibériában van, és személyesen Schmidt Mária beszélget el vele az Andrássy út 60. alagsorában. A szocialista pártnak és vezető politikusainak az a szuperképessége, hogy bármilyen helyzetben tudnak még bunkóbban és ostobábban viselkedni, mint azt egy élénk fantáziájú ember el tudja képzelni.
Molnár Gyula (remélem, még így hívják a szocialisták pártelnökét, erre a kis időre már nem nézek utána) igen kedvesen – nyilván félelmében – úgy határolódott el nagyvárosi politikusától, hogy kijelentette: a Fidesz a hibás azért, hogy ilyen hangulat alakult ki az országban. Ebben igaza is lehet, kizártnak tartom, hogy valaki magától ennyire hülye legyen, akár Simon, akár Molnár elvtársról legyen szó. Ezeket bizonyosan fizeti valaki azért, hogy ennyire marhák legyenek. De az elmeélük bizonyosan kevés ehhez. Istenem, micsoda állás lehet, valakik Magyarországon azért kapják a fizetésüket, hogy az ellenzéki politikusoknak olyan mondatokat írjanak, törekedve a tartalom és a forma egységére, amelyek egy átlagos munkásőrparancsnok ízlésének felelnek meg leginkább, aki még olajozza a pincében a dobtárast.
Nem akarok jó ötleteket adni a liberálisoknak (különösen ingyen), de nem bírom megállni: ez a fajta kommunikáció, miszerint a lehető legagresszívebben támadjuk személyében az ellenfelet, majd megsértődünk (függetlenül attól, hogy ő meg se szólalt odáig), hogy ő mennyire agresszív, arra van kitalálva, hogy a liberálisoknak kilencvenöt százalékos médiafölényük van, és a legelszántabb jobboldali szavazó is naponta ötvenszer hallja, hogy Orbán Viktor ma is megszüntette a demokráciát egész Európában. Ez a helyzet azonban 12 éve megszűnt.
A 2006-os választási kampány után kiderült, hogy a szocialista párt, a liberális értelmiség lopott, csalt, hazudott, és még az anyatejet is vizezte literenként egy forint haszonért, és egyrészt annyira megrongálta a díszes társaság „hitelességét”, hogy akkori szavazóinak fele azóta a Jobbikot támogatja, másrészt meg most már elég heterogén jobboldali sajtó is van, amely viszonylag jól szórakozva adja vissza mindazt a szépet és jót, amit kapott évtizedek óta a liberálisoktól. (Akiknek egy része csökönyösen szocialistának nevezi magát).
Szóval a tanács: Kedves Molnár Gyula! Ha nem mutatkozik egy kamera előtt ordas, érzéketlen bunkónak, akkor azt nem fogják kedveskedő felkonferálással napokig teríteni a kormánypárti médiumok. Lehet, hogy a normális megszólalások csak néhányszor fognak lemenni a jobboldali sajtóban, de maga legalább embernek fog látszani.
Az újsütetű liberálisok pedig még ennél is tovább mennek, némelyikük opciónak gondolja a miniszterelnök megölését és megevését (lásd a Jobbik-párttelevízió, az N1TV fenyegetését). Gondolom, itt azt kellene az emberség jeleként értékelnünk, hogy nem elevenen falják fel. Fura szokású és vágyú liberálisok élnek a Jobbikban. De ott a főszerkesztő legalább elhatárolódott. Gondolom, inkább a megevéstől, de a jobbikosok közül legalább némelyiknek még megvan az az érzése, hogy létezik olyasmi is, hogy túlzás.
A baj az, hogy a liberálisok (sem jobbról, sem balról) nem is akarnak kedvesnek, emberinek, kompromisszumkésznek, barátságosnak látszani. Jelenleg az a kép bontakozik ki, hogy a Jobbikkal minőségileg feljavított liberálisok totális megtorlásra készülnek. Fideszes szavazót, közszolgát, tanártól a körzeti orvosig, pályázati nyertest, Gyurcsányon gúnyolódó kommentelőt, genderőrülettől megrettenő heteroszexuálist, külhoni magyar állampolgárt egyaránt el akarnak törölni a föld színéről, esetleg oroszlánok elé vetni. Minimum Haynau és Kádár megtorlását ígérgetik egymás közti beszélgetéseikben. Habár Haynauból állítólag lelkes vármegyei nemes lett később, és Kádárról is kiderült, hogy ha a szovjetek nem erőltetik, akkor magától nem gyilkol, ilyen optimista várakozásaink fogyó pszichopatológiai tünetsorrendben a Gyurcsány, Vona, Szigetvári, Szél, Karácsony miniszterelnökjelölt-tengellyel kapcsolatban nem lehetnek. Még Karácsony tűnik a legnormálisabbnak, őróla még azt is el tudom képzelni, hogy nem fantáziál fizikai megtorlásról. Valószínűleg azért, mert az anyukája nem engedi neki.
Ez a szélsőségesség azért érdekes, mert ma Magyarországon a politikai hatalmon kívül a liberálisoknak az élet minden területén lehetőségük van arra, hogy saját elveik szerint éljenek. Oda mennek, ahová akarnak, azzal szexelnek, akivel akarnak és aki akar velük (habár ez utóbbi szabadságjog láthatólag nem nagyon tetszik nekik), annyi közel-keleti és afrikai Németországba telepítésében segédkezhetnek, ahányban akarnak, annyi szélsőliberális filmet készíthetnek, ahányat akarnak. Annyit hazudozhatnak a saját újságjaikban, amennyit akarnak.
Nekik nem a saját szabadságukkal van bajuk, hanem a mi szabadságunkkal. Azt sokallják.
Még a legsötétebb Gyurcsány-éra idején sem szabadultak el annyira a fejükben a vezérhangyák, mint most. Akkor ugyanis az Európai Unió vezetői még nem őrültek voltak, és nem uszították a volt kommunistákat és liberálisokat az akkori ellenzékkel való leszámolásra, csak eltűrték a rendőri brutalitást. Azt a brutalitást, amely a nyugati nagyvárosok utcáin már hosszú ideje sokkal gyakoribb, mint azt mi itt, a béke szigetén el tudjuk képzelni. A 2018-as választásokra viszont szeretett ellenzékünk biankó csekket kapott az unió uraitól, vagyis azt a parancsot, hogy nyerni kell minden áron. Tőlük most is mindent el fognak tűrni az unió urai, a rebellis magyaroktól meg semmit sem. Most megjósolom, hogy a milliós békemenetet, ha lesz, amely méltósággal vonul majd végig Budapest utcáin, félelemkeltő felvonulásnak fogják nevezni azok, akik a több millió fiatal muszlim férfi bemasírozását Európába a remény menetének aposztrofálják.
Némelyek azt mondták, hogy Simon József, az MSZP pécsi elnökségének volt tagja persze nem akarja megölni a miniszterelnököt, csak indulatkezelési problémái vannak. A baj az, hogy az ellenzék vezetői és helyi főemberei is – nagyon kevés kivétellel – hasonló problémákkal küzdenek. Gondoljunk nosztalgiával a 2002-es választási kampányra. Kovács László visszavonta adott szavát a státustörvény ügyében (23 millió románozás). Egy összefüggéseiből kiragadott fél mondatra pedig kampányt építettek (köteles beszéd). Nettó pénzt ígértek a választóknak a szavazatukért. Kihasználták a választási rendszer nyújtotta csalási lehetőségeket. Tényleg folyamatosan és összehangoltan hazudoztak az összes médiájukban.
Számukra még mindig felfoghatatlan az, hogy ez már nem működik. Máig nem értették meg, hogy már nem ők uralják a társadalom valóságérzékelését, tény- és véleménymonopóliumuk visszaszorult a törzsszavazóik világába. De érzik, hogy valami nem megy, ők akkorákat hazudoznak, amekkorát csak tudnak, mégsem uralják vele a médiateret, mert az ellenfél visszatámad, sőt sokszor kiröhögi őket. És ettől iszonyúan meg vannak sértődve.
Szegény Simon elvtárs nevetséges. De a kommunisták és a nyilasok is nevetségesek voltak egészen addig, amíg hatalomra nem segítette őket egy külső erő. Nem vehetjük eléggé komolyan ezeket a fenyegetéseket, mert amikor rendszerváltásról beszélnek, akkor valójában a liberális demokrácia bevezetéséről van szó, amelybe mi, magyarok nyilvánvalóan nem fogunk beleférni.
Jelenleg a Fidesz törzsszavazói a legnagyobb közös akaratú választói csoport, sőt a párt potenciális szavazatszerzési képessége közelít a hárommillióhoz. De ez nem elég. Az ellenzék „elitjének” gyilkos indulata csak azzal fékezhető meg, ha olyan szavazói erőt mutatunk neki, amelytől megretten. Nekünk ne gyilkos indulataink legyenek, hanem tegyünk meg mindent a saját környezetünkben azért, hogy a józan ész és ne a pusztító indulatok győzzenek áprilisban.
A szerző szociológus