Jól nevelt, illemtudó ember saját magától soha vagy csak a legritkább esetben szokott idézni. Most azonban az önelégültség jóleső érzésével mégis erre vetemedem. Kereken tíz nappal az országgyűlési választások előtt ugyanis éppen ezen a fórumon a következő sorokat bátorkodtam közzétenni: „Április nyolcadikára már sokan leszünk. Addigra a jó és meghitt emberek remélhetőleg nem fognak aludni. Azokat pedig, akikkel akkor dolgunk lesz, jól ismerjük. Mint a rossz pénzt. Így hát akkor is csak félni kell tőlük, de nem megijedni.”
Először is tényleg sokan lettünk. Másodszor: a jó és meghitt emberek tényleg nem aludtak. Meg is lett az eredménye. Látnoki képességeimen felbuzdulva most újabb jóslásokba bocsátkozom, noha azoknak, akikkel akkor dolgunk volt, vagyis a baloldalnak, beleértve immár a Jobbikot is, sokkal nehezebb meghatározni a múltját vagy a közelmúltját, mint a jövőjét. Az ugyanis két szóval elintézhető. Jövőjük nincs.
Ezért aztán a fényes igazolást nyert jóstehetségemet latba vetve kezdjük a nehezebbel, a közelmúltjukkal! A megsemmisítő választási vereség hírére a vert seregek a magas részvétel ismeretében egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek. A kudarc derült égből villámcsapásként érte őket, és feldolgozását legelőször a teljes tagadással kezdték, ahogyan azt Elisabeth Kübler-Ross a veszteség elhárításáról szóló elméletében olyan mintaszerűen levezette.
Sőt, első döbbenetükben, a választás estéjén nemcsak tagadták, hanem egyenesen ignorálták, semmibe vették mind önmagukat, mind az ellenfelet, mind pedig az eredményeket: este tíz óra tájban mást mondtak, mint délelőtt tízkor, a győztesnek kihívó pökhendiséggel nem gratuláltak, értelmes beszéd, tiszta gondolatok vagy emberi gesztusok helyett csak artikulálatlan érzelmi kitörésekre voltak képesek.
A tudatkimaradás és a beszédkészség elvesztésének legkirívóbb példájával a kiváló szónoknak kikiáltott Gyurcsány Ferenc szolgált, aki az eredményvárón a zavartan feszengő Molnár Csaba együttműködésével azt az egyszerű mondatot is képtelen volt megfogalmazni, hogy a Bocskai úti szavazókör épülete előtt még mindig hosszú sorok kígyóznak.
A szakirodalomban afáziának nevezett folyamatos szó- és hangtévesztés, az értelmezhetetlen neologizmusok használata az újabb vereség után végképp elhatalmasodott rajta, és a szomatikus elváltozásokkal együtt járó tünetek kíséretében szervesen beépült legjellemzőbb személyiségjegyei közé.
Április nyolcadika után a teljes tagadás a választási csalás vádjában csúcsosodott ki. Ezért nincs jövője, pontosabban szólva ezért jósolható meg játszi könnyedséggel a baloldal jövője, beleértve immár a Jobbikot is. Politikai tevékenységük ugyanis kizárólag abban merült ki, merül ki és fog kimerülni ezután is, hogy még jobban, még csökönyösebben tagadnak mindent, ami útjukba akad. Semmit nem tanultak a hibáikból.
Eszükbe sem jut, hogy a folyamatos tagadás egyszerűen nem jelenthet sem élettartalmat, sem életcélt az egyén, és ugyanúgy nem jelenthet programot a nagyobb közösségek, adott esetben a pártok számára sem. A tagadás náluk már régen nem a veszteség elhárításának ideiglenes védekezési módszere, hanem tartós taktika; a reális helyzet elfogadása, felmérése, a következtetések levonása és az ebből kidolgozandó stratégia helyett. Emlékezzünk csak az Úr harmonikus világrendje ellen lázadó Lucifer szavaira Az ember tragédiájában! Mintha csak róluk írta volna Madách: „Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni.”
Ezt a teljes tagadást a dolgok logikája szerint a düh, a harag, a mániákus önismétlés követte. Bosszút lihegve hányták egymás szemére a koordináció és a sokat emlegetett választási bojkott elmaradását, bosszút lihegve keresték a bűnbakokat.
Ez utóbbinak végül a gyászoló gyülekezeten belül az LMP-t kiáltották ki, ahol a sors iróniája folytán az agresszivitás az ominózus Hadházy–Sallai bokszmeccsen egészen a tettlegességig fajult. Ebben a társaságban a bűntudat, az önvád, az önvizsgálat ismeretlen fogalmak. Vona Gábor és Molnár Gyula látványos visszalépése, a legkülönfélébb személycserék ne tévesszenek meg senkit!
Az eleve mindenféle ideológiát és elképzelést nélkülöző MSZP eddig is a folytonos csereberékkel tartotta fenn a komoly politizálás látszatát, ha jól számolom, Mesterházy, Tóbiás és Molnár Gyula után szűk négy éven belül most a negyedik elnököt fogja elfogyasztani, de lehet, hogy egyet-kettőt kihagytam. Az utóbbi időben gyökértelenné vált Jobbik pedig most ugyanezzel az ingyencirkusszal próbálja elkábítani híveit.
A dühből és a haragból persze nemcsak a gyászoló gyülekezetnek, hanem a győzteseknek is kijutott. A miniszterelnök és az „igazságtalan” választási rendszer mellett most már a kormánypárti szavazótábort is gátlástalanul ócsárolják. Felelős politikusok tájékozatlan, félrevezetett falusiakat, a megélhetésükért remegő közmunkásokat emlegetnek, a felheccelt, félműveletlen tömegember pedig gyalázkodva vidéki bunkónak, mucsainak, agyalágyult nyugdíjasnak, jobb esetben Fidesz-bérencnek, birkának nevez kétmillió-nyolcszázezer embert, külön fejezetet szentelve a határon túli magyaroknak, különös tekintettel az „ukránokra” és a „románokra”.
A kudarcot köztudottan könnyebb elviselni, ha minél többen osztoznak rajta. Ezért szervezik nyakra-főre a tüntetéseiket, ahol a disztingvált külcsín ellenére a molinókon, a táblákon, a pólókon, a rigmusokban, szóban és írásban szélesen hömpölyög a gyűlölet, a lenézés, a trágárság, a giccs.
A Papp Kinga Réka néven futó feminista amazon például kétszer gyalázta meg a Bartók gyűjtésében fennmaradt egyik legszebb népdalunkat. Egyrészt olyan fahangon énekelve, hogy beleremegtek a szomszédos Klotild-paloták, másrészt önkényesen megváltoztatva az első sort: Elindultam szép hazámbul, híres kis Afganisztánbul… Egek ura! Egyébként Afganisztán területe 652 225 négyzetkilométer. Betűvel: hatszázötvenkétezer-kétszázhuszonöt. A magyar társadalomban a történelem folyamán ilyen fokú, szervezett szociális és demográfiai sovinizmus talán még soha nem tombolt. Ezt is nekik köszönhetjük. A liberális baloldalnak, beleértve immár a Jobbikot is.
Érdekes módon a veszteség elhárításának harmadik szakasza, a depresszió mintha egyelőre kimaradt volna a folyamatból. Ez alól a nyilvánosság előtt csak Csintalan Sándor képez kivételt, aki búsuló juhászként nap mint nap csüggedten temeti tenyerébe egész estét és egész képernyőt betöltő fejét a Hír TV-ben, miközben frusztráltan ordibál az ellentmondani merészelő vagy magyarázatot követelő betelefonálókkal. Dühöngés az egész vonalon.
A negyedik fázis, az alkudozás jelei viszont egyre világosabban kezdenek kibontakozni. Az első döbbenetből kijózanodva a gyászoló gyülekezet a teljes választás megismétléséről hamarosan letett, és sajátos logikával inkább alkudozni kezdett, mint a piaci árusok. Ebben az alkudozásban is Gyurcsányék vitték el a pálmát, beérték volna negyven körzet újraszámlálásával.
Mások hajmeresztő számtani műveletekkel próbálták és próbálják még mindig bizonyítani, hogy az „ukránok” meg a „románok” nélkül mégiscsak ők vannak többen. A komédia záróaktusaként azon vacilláltak, hogy átvegyék-e képviselői mandátumaikat, és beüljenek-e a parlamentbe. Mindenkit megnyugtatok. Az átvétel folyamatban van, és be fognak ülni.
Normális közösségekben a válságból való kilábalást a belenyugvás és az elfogadás hozza el. Annak az elfogadása, hogy eljárt az idő felettük, és hogy harmadszor is alulmaradtak. Erre azonban ez a gyászoló gyülekezet soha nem lesz képes. Az újabb választási vereségig tovább fogja cipelni magával a tagadás, a harag, az ellenállás, az alkudozás igáját, és aztán négy év múlva kezdődik az egész elölről. Úgy legyen!
A szerző író, műfordító