„Egész életemben arra törekedtem, hogy feljebb emelkedjem. Oda, ahol minden törvényes, egyenes” – rebegi a Keresztapa trilógia harmadik részének kulcsmondatát Michael Corleone. A sötét üzelmekből, ha az ügy úgy kívánta, sötét módszerek használatától sem visszariadva megvagyonosodott, a felső körökbe emelkedett minden – legalább eszes, ha már nem becsületes – hatalmasság életét ez vezérli.
Gyárfás Tamásét is.
S ez a logikai sorrend, nem pedig az, ahogy a sajtóban többen láttatni akarják a ténykedését. Mondván, Gyárfás sportvezetőként is akarnok, fékezhetetlen volt, mint egy elszabadult hajóágyú, ez alapján könnyen elképzelhető róla, hogy céljai elérése érdekében akár felbujtó is lehetett egy gyilkosságban.
S itt vegyünk egy mély levegőt. A közhangulat teljesen érthetően a korábbi médiavállalkozó ellen fordult, hiszen az üzletember nem afféle „szerethető” figura, mint a labdarúgó-válogatott – reménybeli – gólfelelőse. Ám az előállítás, letartóztatás, gyanúsítás, megvádolás rendőrségi, ügyészségi eljárási fogalomrendszerében korai lenne bármilyen felelőtlen kijelentésre ragadtatni magunkat. S nem azért, mert Gyárfás két éve lényegében még ünnepelt sportvezető, a vizes világbajnokság szervezőbizottságának – kormányzati körökben is elismert – elnöke volt, hanem mert az ártatlanság sokat emlegetett vélelme az ügy e fázisában is megilleti őt.
S még valami. Aki most Gyárfásról ír – különösen, ha véleményjellegű cikket – jól teszi, ha a sportvezetőről alkotott személyes – nem utólag kreált – véleményét, hozzá fűződő kapcsolatát sem hallgatja el. Nos, magam is hallottam, értesültem arrogáns, a beosztottjai megalázásától sem visszariadó vezetési stílusáról, mondjuk így, talán tudtam is a sajtóban róla, vele megjelent, olykor bizony tollba mondott cikkeiről. (A félreértések elkerülése végett ilyet egyet sem követtem el.)
Ugyanakkor írtam az akkor még általa szerkesztett Sportévkönyvbe, sőt egy időben hetilapjában is publikáltam. Nem riadtam vissza attól, amikor a helyzet azt kívánta meg, hogy írjunk a Hosszú Katinkával folytatott afférjáról, az ügyben az őt terhelő felelősségről; de ha hibáztunk, akkor nem a „kinyírásunkkal” fenyegetőzött, tulajdonképpen tárgyilagosan, már-már szívélyesen kereste a feszültség feloldását.
Azért is tévút Gyárfás esetleges tetteinek utólagos visszafejtése sportvezetői karrierjéből, mert ebbéli szerepében többet hozott, mint amennyit vitt. Igen, voltak stiklijei. Az 1996-os atlantai olimpia előtt elnökként felelt a meghamisított versenyjegyzőkönyvért, nem bánta volna, ha sikerül megbuktatni Schmitt Pált mint a Magyar Olimpiai Bizottság elnökét, falazott Kiss Lászlónak a védhetetlen és menthetetlen nemi erőszak aktájának leporolásakor, erőből akarta móresre tartani az ország bálványát, Hosszú Katinkát. S van még valami, amit szokás elfelejteni: a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság megrendezésére benyújtott, majd csúnyán – egyetlen szavazat nélkül – elbukott magyar–horvát pályázat, ha egyetlen embert kell megnevezni, akkor az az ő kudarca.
Ugyanakkor az is letagadhatatlan, hogy regnálása idején a magyar úszók kilenc aranyat szereztek az olimpiai játékokon – a különböző világversenyekről hozott szekérderéknyi éremről nem is szólva –, rendeztünk két Európa-bajnokságot, ha a sikert nem is arathatta le, tető alá hozta a vizes vb-t; az úszás úgy általában nagyon jól felépített sportág Magyarországon, amely ontja a tehetségeket. Szép lajstrom, mégis van itt egy bökkenő. Az az ember, aki hegemóniára tört a médiapiacon, akihez a kilencvenes években audienciára járt a politikai elit, miért érte be csupán ennyivel? Miért nem ostromolta a Magyar Olimpiai Bizottság vagy éppen a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöki székét?
Lehet, hogy tévedek, de azt gondolom, Gyárfás Tamásnak a sportvezetői karrier nem puszta cél, hanem legalább annyira eszköz is volt: ott akart alkotni, tetszelegni a mecénás, a jó szándékú vezető szerepében a felsőbb rétegek elismerését kiváltandó, ahol „minden törvényes, egyenes”. S nem is hamis indíttatásból, hiszen ebből a közegből vétetett: fiatalon sportolt, majd a pályáját sportújságíróként kezdte.
Az ő életútját, lényét vizsgálva sokkal izgalmasabb az a fejezet, miként emelkedett a tehetséges, rámenős újságíró a felső körökbe, hogyan lett kegyet osztó, politikát csináló médiavállalkozó. S ez a történet nem feltétlenül vet jó fényt a magyar rendszerváltoztatásra. Azt a mesét ugyanis, engedtessék meg, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Gyárfás minden kor- és sporttársánál élesebb elmével kiszimatolta, kérdezőből miként válhat kérdezetté, alkalmazottból sikeres üzletemberré.
„Ekkor, a rendszerváltás idején azonban Bodnár [a szaknévsoros Bodnár] unszolására már az üzleti világ kezdte érdekelni” – ahogy a Wikipédián olvashatjuk. Ilyen egyszerű… Másokat a bélyeggyűjtés, a kutyatartás, az egészséges életmód vagy éppen az ezotéria, Gyárfást éppenséggel az üzleti világ kezdte érdekelni. S idővel már annyira érdekelte, hogy politikusokat tudott felemelni vagy éppen letenni.
Meglehet, túl bátor, de nem alaptalan feltevés: Gyárfás Tamásnak valamiképpen beavatott embernek kellett lennie.
Magasztosnak hitt, a szabadságot elhozó, egyúttal azonban zavaros idők voltak. S a kelleténél sokkal tovább nyúltak. A Fenyő-gyilkosság elsősorban erről árulkodik. Egy – amúgy szintén kétes hátterű – vállalkozót az utcán, az autójában úgy puffantottak le, mint egy maffiavezért Szicíliában. A köztársaság kikiáltása után nyolc évvel. Az eset rendkívül rossz képet fest az akkori Magyarországról. Nagyon megérett az idő arra, hogy 1998-ban végre érdemben változzon az ország, és véget érjenek a kilencvenes évek. A jelenség sokkal érdekesebb Gyárfás személyénél, hogy volt-e köze a gyilkossághoz.
„De minél feljebb van, annál korruptabb. Hol van ennek a vége?” – Michael Corleone így zárja az elmélkedését. Általában véve neki, azaz Mario Puzónak, Francis Ford Coppolának bizonyára igaza van. Mégis van egy jó hírünk. Bár húsz évet kellett rá várni, mégis van rá esély, hogy megtudjuk, mi is történt akkoriban. Ha ennek Gyárfás Tamás, az ő életműve az ára, akkor azt kell megfizetni érte. Az igazságot történelmi léptékben nem lehet lábbal tiporni.