Az egyáltalán nem zavarja a „mestert”, hogy legújabb víziójával lényegében korábbi jóslatát írja felül, miszerint a hidegháború végével, a kommunista rezsimek összeomlása után a világban az ideológiák harca véget ért, és mindenhol a liberális demokrácia egyeduralmának kora következik. Fukuyama ezt boncolgató látomása 1992-ben jelent meg A történelem vége és az utolsó ember címmel. Most 2015-öt írunk, így ha eltekintünk attól, hogy az alapgondolat megfogalmazásához, a mű szerkesztéséhez, nyomda alá rendezéséhez is kellett némi idő, azt mondhatjuk, hogy a liberális demokráciának volt 23 éve a totális hatalomátvételhez, ám ez egyelőre még nem történt meg. Hát, most kaptak újabb tíz évet a mestertől az illiberálisok. Mire ez a fene nagy engedékenység, Fukuyama sensei?! Ebből is látszik, hogy túl liberális, mondhatni liberális elhajló.
Velünk kapcsolatban már nem ilyen elnéző. Fukuyama legfőbb vádpontja a mai Magyarországgal szemben azonban több mint árulkodó. Szerinte a magyar miniszterelnökben az az igazán veszélyes, hogy „meg sem próbálja színlelni”, hogy Magyarország liberális demokrácia lenne. Mint előadásából kiderült: 2010-ig nem volt ilyen problémája a professzornak, akkor sem, amikor egy egykori KISZ KB-titkár ült a miniszterelnöki székben. Mondjuk, arra már rájöttünk, hogy neki elhitték, bármit hazudott. A liberálisok elnéző viselkedése a kommunistákkal kapcsolatban sok mindent megmagyaráz. Kiderül belőle az is, hogyan képzelték a liberális demokrácia totális győzelmét a kommunizmus bukása után. Átfestik a Világ proletárjai, egyesüljetek! táblákat Világ liberálisai, egyesüljetek! feliratokra. Az eddig a kommunizmus eljöveteléért küzdők most majd a liberális demokráciáért fognak küzdeni, hiszen természeténél fogva egyik sem fog eljönni soha. Ez volt a kommunisták és liberálisok egymásra találásának fundamentuma. A hazugság.
Mindebből adódik a kérdés: miért nem színleljük mi is, hogy liberális demokrácia vagyunk, vagy legalábbis ráléptünk az oda vezető progresszió soha véget nem érő útjára? Egyrészt nekünk úgysem hinnék el, de a valódi válasz sokkal banálisabb: mert rendes ember ilyet nem csinál. Mint ahogy az sem normális, ha valaki azt várja el tőlünk, hogy hazudjunk. Hogy mást mondjunk, írjunk, cselekedjünk, mint amit valójában gondolunk. Ez volt a rendszerváltoztatáskor kivívott szabadságunk egyik alappillére. Hogy véget ért a hazugság kora. Ha ezt megtennénk, ha hazudnánk, újra elindulnánk a szolgasághoz, a diktatúrához vezető úton. Sőt, saját magunk nyakába tennénk a rabigát önként, a sehova sem vezető progresszió hazug és ostoba jelszavai mentén. Történt már velünk ilyen, nem is olyan régen, de akkor sem önként. Kommunizmusnak hívták. (Aki nem hiszi, hogy a kommunizmus hazugságra épült, próbálja meg rekonstruálni az 1945 és 1990 közötti időszakot. Meg fog lepődni, és soha nem fog rájönni, miért omlott össze a rendszer.)
Kelet-Európában már tudják az emberek, ötven év kommunizmus tanította meg őket arra, hogy a hazugság nem vezet sehova. Érdekes látni azt, hogy a nyugat-európaiak immunrendszere ebben a tekintetben mennyire legyengült. Elkényelmesedtek, és nem is kicsit. Mi tudjuk, milyen volt fél évszázadot hazugságban leélni egy haladónak mondott eszme fenyegető rémuralmának árnyékában, és hogy hova vezetett mindez. Morális, politikai és gazdasági leépüléshez. Ezért sokkal nehezebb nálunk egy újabb vagy inkább újracsomagolt progresszív eszmét lenyomni az emberek torkán. Hiszen egyszer már megpróbálták, sokszor a legkegyetlenebb eszközökkel. Nem meglepő, hogy a kelet-európaiak fejlettebb immunrendszere a liberálisoknak is szemet szúrt. Még az okokat is sejtik, csak ők épp az ellenkező előjellel magyarázzák a jelenséget. Tudják azt, hogy a kommunista múlt miatt vagyunk elutasítóbbak a liberalizmus „vívmányaival” szemben, de ők ezt elmaradottságként interpretálják. Ami legfeljebb gazdasági értelemben igaz, de ebben a tekintetben semmiképpen sem. Hanem éppen ellenkezőleg: ellenállóbbak vagyunk a hülyeséggel szemben.
Érdemes arra is vetni egy pillantást, hova jutott mára a liberális demokrácia a kommunizmus bukását követően. A problémákat Fukuyama is látja: az elsekélyesedés, a demokrácia lényegének, a részvételnek az elsorvadása; a demokratikus intézmények visszafejlődése; a gazdasági érdekcsoportok aggasztó befolyása a politikai versengésre; a jövedelemkoncentráció, amely negatív hatással lehet az elvileg mindenkinek járó demokratikus jogok gyakorlására. Ezekben a kérdésekben igaza van, csak fel kellene ismerni, hogy a gondok jórészt a demokráciára mára rátelepedett liberalizmusból adódnak. A politikai korrektségből, amely mára lehetetlenné teszi az érdemi vitát, és bunkósbotként használva, a politikai szereplők egy részét már az induláskor megbélyegzi.
A demokratikus intézmények visszafejlődésére jó példa az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA). Amióta kiderült, hogy a terrorizmus elleni harc ürügyén mindenkit lehallgattak és megfigyeltek, George Orwell rémálma valóra vált. Nézzük a tévét, és ő (a Nagy Testvér) pedig minket figyel a szerkezet webkameráján keresztül. (Igen, ez lehetséges, kedves olvasó, és önnel is megtörténhet!) Tudnánk mesélni a gazdasági érdekcsoportok brüsszeli politikai befolyásáról is, mint ahogy arról is, hogyan próbálták/próbálják korlátozni a magyar állampolgárokat megillető jogokat az Európai Unióban. Például amikor a menekültválság kapcsán a nekünk járó pénz elvételével fenyegettek, ha nem mondunk le arról a jogunkról, hogy megválogassuk, kit szeretnénk beengedni az országunkba.
Úgyhogy bizonyos esetekben még akár egyet is érthetnénk Fukuyama professzorral. De félő, hogy ezt ő végül elutasítaná. Azokban a körökben, amelyekben ő mozog, nem szoktak hinni nekünk. Legfőképpen azért nem, mert igazat mondunk, és ők ehhez nincsenek hozzászokva.