A 167 esztendővel ezelőtt lezajlott dicsőséges tavaszi hadjárat az 1849-es honvédsereg legszebb fegyvertényei közé tartozik.
Gondolhatnánk, igazi félistenek küzdöttek a kávébarna színű, piros zsinóros honvédatillában, pedig a valóságban ők is hús-vér emberek voltak, akik azonban képesek voltak az adott pillanatban hőssé válni. Ilyen ember volt a „bátrak bátra”, Földváry Károly, akit Barabás Miklós eszményi módon ábrázolt, ám, ha megtekintjük az itáliai Magyar Légió parancsnokaként róla készült fotográfiákat és elolvassuk hozzá gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok naplóleírását, hétköznapibb kép tárul elénk: „Képzelj el egy kurta lábú, barna arcú kis embert, ki egy szemére vak, ki emellett mindig nagyon feltűnően öltözködik, ahogy csak szép férfiaknak volna szabad, és előtted áll Károly bácsim képe. Első pillantásra rablónak tartanád, de ha ép szemébe nézel, annyi jóság és kedélyesség csillog benne, hogy elfelejted külsejét.”
A gyergyószentmiklósi születésű, 40 esztendős Földváry Károly a tavaszi hadjárat kezdetén még őrnagy volt. Akkor még senki sem gondolta erről a kis, fél szemére vak emberkéről – ki jobban tartott saját, kardos feleségétől, mint a császáriaktól –, hogy két ízben is személyes bátorságán múlik a magyar fegyverek győzelme. Első ízben 1849. április 4-én, Tápióbicskénél irányult rá a figyelem, amikor a szorult helyzetbe került Klapka-féle I. hadtest támogatására megérkezett Wysocki-hadosztály régről rivális két, legendás zászlóalja, a szegedi 3. (fehér tollas) és a kassai 9. (vörös sipkás) zászlóaljak katonái egymásnak estek a megáradt Tápió hídjánál, versengvén az elsőként való átjutás dicsőségéért.
A gordiuszi csomót Földváry Károly, a 3. honvédzászlóalj parancsnoka oldotta meg azáltal, hogy lovával felléptetve a hídra, kiragadta a 9-esek zászlótartójának kezéből csapatzászlajukat, „Nos, egyesülten előre!” – kiáltott, és a két zászlóalj pedig haragját félretéve, dacára a rendkívül heves gyalogsági puskatűznek, fergeteges szuronyrohamot hajtott végre a hídon. Ezért a tettéért az ütközet után léptették elő alezredessé, pár nappal később pedig mellére tűzték a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.
Görgei tábornok Földváry bátor tettét így örökítette meg emlékirataiban: „(…) a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elöl rohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlajának a 9. honvédzászlóalj.”
Hat nappal később Vácnál nem volt kegyes az időjárás a honvédekhez. Az esős, ködös időben Damjanich tábornok III. hadtestének támadása elakadt a város déli bejáratánál lévő Gombás-patak barokk kőszentes hídja előtt, amelyet még idejekorán lezárt Götz tábornok császári gyalogsága. A patthelyzeten Földváry alezredes, dandárparancsnok kívánt változtatni, aki tápióbicskei bravúrját akarta megismételni és igyekezett kiragadni a híd előtt megakadt lengyel légió zászlótartójának kezéből annak hadi jelvényét.
Ám Leon Derezinski hadapród görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, s azt nem akarta semmiképp sem elengedni, mert nem akart úgy járni, mint a 9. honvédzászlóalj zászlótartója, akit kivégeztek azért, mert Tápióbicskénél kiadta kezéből a zászlót. Az első lovat ekkor lőtték ki Földváry alól. A „bátrak bátra” azonban kikászálódott hátasa alól, majd segédtisztje lovára pattanva a 3. honvédzászlóalj zászlajával kezében vágtázott fel a hídra. A 3-asok elhűlve figyelték parancsnokukat, akinek újabb lovát másodpercek múltán kilőtték alóla. Földváry a csodával határos módon ezúttal is sértetlen maradt – bár az ütközet után a fehér tollasok zászlaján és Földváry egyenruháján 25 golyó ütötte lyukat számoltak össze. Ezen a halált megvető bátorságon még a császáriak is elcsodálkoztak, olyannyira, hogy Friedrich Brandenstein százados, a hidat védő 12. vadászzászlóalj parancsnoka, elfelejtett tüzet vezényelni. Ezt használta ki az időközben beérkező 9. honvédzászlóalj és rohammal bevették a hidat.
Földváry újabb haditette a szépirodalomba is bekerült, hiszen Somogyváry Gyula A Tűzoszlop című történelmi regényében beszámolt eme haditettről. Habár Görgei nem volt jelen az ütközetnél, ő is beszámolt Földváry újabb bravúrjáról. Az 52. honvédzászlóalj egyik fiatal őrmestere, Karsa Ferenc viszont a saját szemével látta a kőszentes hídnál lejátszódott jelenetet, amelyről ilyeténképp emlékezett: „Földváry Károly alezredes (…) a roham oszlopok élére áll; a lengyel légióhoz ugrat, kezébe veszi zászlójukat s lelkesítő szavak mellett előre akarja őket vinni. A lengyel zászlótartó gorombán kiragadja a zászlót Földváry kezéből és a lengyelek azt mondják: mi nem megyünk, menjenek a magyarok. Földváry ekkor a 9. z. alj elibe áll, s a roham megindul. Földváry alól kilövik a lovat, a rohamoszlopok meghőkölnek. – Földváry újfent lóra kap, a zászlóaljak előre tolakodnak; a vezér alatt ismét felbukik a ló, a zászlóaljak másodszorra is vissza fordulnak. (…) Földváry és Kiss Pál alezredesek zászlóaljaik élére állanak s a hídra törnek. Eget verő ordítással rohannak utánnok és oldalt a zászlóaljak. A 9. és a 3. z. aljak mint a vihar zúdulnak a hídra (…) Azonközben a rohamra menést megtagadott lengyel zászlóalj úgy mozgolódott, hogy úgy tessék-lássék, mintha az egész nap dicsősége csak is őket illetné. A hídon túl a 9. és 3. zászlóaljak elibetolakodtak hogy ők mehessenek elsőnek a városba. A magyar z. aljak erre felfortyantak, Damjanich meg éppen a lengyelek szemtelenségén [háborodott fel – BZ]”.
A lengyelek fiaskóját Józef Wysocki ezredes, a III. hadtest hadosztályparancsnoka, érthető módon, más színben igyekezett feltüntetni: „Amikor a lengyelek, akik elsőkként mentek rohamra Vác ellen, a városba benyomultak, a szélső házak közül kibontakozó osztrák csatárláncok sűrű puskatüzet zúdítottak rájuk. A mieink ekkor egy pillanatra megtorpantak a híd előtt, majd jobbra és balra kisebb osztagokat küldtek a szélső házak elfoglalására. Közben Földváry, az az eszeveszetten bátor katona, a lengyel zászlóalj elé rúgtatott, és a kezébe akarta kapni annak lobogóját.
Az eljáráson megdöbbenő felháborodott Derezinski hadapród eltaszította őt magától, és a zászlót lengetve maga rohant át hídon, nyomában pedig az egész zászlóalj. Ebben a pillanatban Földváry lovát golyó érte, ő maga pedig a földre zuhant. A lengyelek közül többen odapattantak hozzá, és felsegítették egy ép lóra. Földváry később megfeledkezett a háláról, csak a sérelmére emlékezett: azzal rágalmazta a lengyeleket, hogy meginogtak a harcban.”
Kossuth 1849 májusának közepén a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályának adományozásakor így jellemezte Földváryt: „(…) ő függetlenségi harczunk majd minden csatájában nemcsak részt vett, hanem azokban magát veszélyes hadi működései, rettenthetetlen, mondhatni oroszláni, hősies bátorsága által mindenütt a legférfiasabban kitüntette, – de különösen a folyó évi April 10-ként történt váci csata alkalmával, midőn is, mint a derék 3-dik zászlóalj parancsnoka előbb a lengyel legio, később saját zászlóalja lobogóját megragadva, bámulatos hidegvérüséggel a legsüröbb fegyver és röppentyütüz között (…) az ütközet eldöntője s a véres nap hőse lőn, mikor is bajtársaitól általánosan »a legvitézebb magyar hazafiúul« ismertetett el (…)”.
Legnagyobb elismerését mégsem Kossuthtól, hanem bajtársától, Leiningen-Westerburg gróftól kapta, aki naplójába 1849. április 10. estéjén a következőket jegyezte fel az ő „Károly bácsijáról”: „Földváry Magyarország első katonája”!
A szerző hadtörténész