Vessünk még egy utolsó pillantást a me too mozgalomra, és kémleljük: mi fog még a hollywoodi kutyaütők kezéből kikerülni. Minden kezdeményezés átfordul a saját ellentétébe, ha egy ideológia megkaparintja magának vagy annak jegyében indul.
A me too az észak-amerikai egyetemi világból származó radikalizmus. Korunk Artemiszei a patriarchális világ elleni végső harc előőrseinek tekintik magukat, és szerintük a nemek közötti viszony prózáját, drámáját még mindig a férfidominancia tintájával írják.
Eljött az idő – állítják –, hogy a nő felszabaduljon a férfi gyarmattartók hatalma alól. Mi több: intézményekben, közösségi helyeken biztonságos terek (safe space) kialakításáért küzdenek, ahová a feminizmuskritikák nem juthatnak be. Vége a férfiprivilégiumok évezredének! Mathieu Bock-Cote kanadai szociológus beszámol arról, hogy a
québeci egyetemen teljes paritást próbálnak elérni a férfi és a női írók tanításában. A radikális feminizmus rögeszméjével fertőzöttek a nagy irodalmi műveket is átíratnák sznob ízlésük szerint, ahogy ezt tették a Carmennel Firenzében.
A francia női szerveződések a me too kifejezést még fokozták is: a BalanceTonPorc szlogent választották. Az ingat, hintáz, mozgat, illetve „a te disznód” szavak összevonása agresszivitást, felsőbbrendűségi tudatot jelképez. Csakhogy Európa még nem egészen Amerika, és sok amerikai helyeselte Catherine Deneuve francia színésznő és társai kezdeményezését, miszerint a férfiaknak joguk van a nők kegyeit keresni. Na, ebből lett hadd-elhadd! Hogyan merészeli egy híres francia nő kétségbe vonni az óperencián túliak igazát? Korunk másik „hőse”, az angolszász hangadó média a színésznő kezdeményezésében a francia civilizáció archaikus vonását látta. A gáláns viselkedés, a gesztusok szerintük szexista dominanciát leplező álarcok. És ha épp előttünk ejti le zsebkendőjét a hölgy? Ha provokatív öltözködésével láttatja bájait Éva leszármazottja?
A feministák a szigorúan büntetendő szexuális erőszakot kiterjesztik a félszeg vagy zavaró megjegyzésekre, a flörtölésre, a leszólításra, a „sértő tekintetekre”. Így a gáláns viselkedés – „csak ön után, hölgyem”, „felsegítem a kabátját”, mi több: „önért szaladok az égő házba” – nem más, mint a hím ravaszkodása, hogy behálózza kiszemelt áldozatát.
Az amerikai feminizmus a végsőkig viszi azt, amit Simone de Beauvoir vetett fel korábban: nem születünk nőnek, azzá válunk. Azaz: viselkedésünk társadalmi, nem csak biológiai meghatározottságú is. Aztán meg: a szexuális kapcsolat lényegében erőszak.
Ezért a svéd parlament azt szorgalmazza, hogy a nemi aktust szerződés előzze meg: „Drágám, nem bírom tovább, szaladok a nyomtatványért, hadd töltsük ki!” Nálunk már ügyfélkapun keresztül lehetne intézni, hátha közben megnyugszik a kezdeményező.
A feminizmus a liberalizmus vadhajtása. Felbomlasztja a társadalmat megtartó tradíciókat, a rend egyezményes formáit. A francia színésznőt azzal támadták, hogy úgymond nem vállal szolidaritást minden nővel. Miért? A férfiak szolidárisak minden férfival? Deneuve végül visszakozott, és meggyengítette mozgalmát. Legutóbb Elisabeth Lévy, a Causeur magazin főszerkesztője kelt harciasan a hímnem védelmére, egy rádióvitában bizonygatva: a férfiak döntő többsége igenis udvarias és szeretetreméltó.
Az amerikai feminizmusnak és európai fiókszervének csak akkor csuklik meg a hangja, ha egy délebbről érkező férfiragadozó jelenik meg többedmagával a színen, mondjuk Köln városának szilveszteréjszakáján.
Ilyenkor mindenre találnak magyarázatot, megbocsátást, hiszen amint azt Éric Zemmour francia újságíró megírta, a feminizmus összefonódott a kisebbségek vezetőivel, mind az egyetemeken, mind a Demokrata Pártban. Együtt harcolnak a közös ellenség ellen, amely, hogy, hogy nem, fehér férfi és heteroszexuális.
A mozgalom az emberi méltóságra hivatkozik, de célja a test és a lélek mesterséges szétválasztása. Madách Imre tudná elénk varázsolni egy külön jelenetben, mondjuk az eszkimó szín után azt, ami elkövetkezhet, ha mindez oktatási anyaggá, mintakövető divattá válna egy fél emberöltő után.
A szerző politológus