Van egy aranyszabály a lakásépítéseket illetően: az építések számának átlagban évente el kell érnie a lakásállomány egy százalékát. Mindezt azzal magyarázzák, hogy ha száz évnek vesszük egy átlagos lakás élettartamát, akkor abban az esetben, ha minden évben megújítok egyet (azaz minden századik helyébe építek egy újat), akkor a lakásállományom nemcsak számában, de korösszetételében, modernségében is szinten marad. Mindennek a szakszerű és logikus okfejtésnek az érvényesülése kapcsán azonban a magyarországi mintegy 4,3 milliós lakásszám esetén évi 43 ezer új lakásnak kellene épülnie. Viszont az elmúlt negyedszázadban csak egy olyan év volt, amikor elértük ezt a bűvös egy százalékot. Nagy a baj? – ez a kérdés.
Az egyszázalékos pótlással persze sok gond van, illetve sokfajta korrekciót érdemes végiggondolni. Egyrészről: bármennyire indokolt lenne, de a lakásmegszűnések szinte soha nem érik el a még oly alacsony építések számát sem (tavaly és tavalyelőtt is tízezer alatt volt a lakásépítések száma hazánkban), azaz kevés lakás szűnik meg. Másrészt csökken az ország lakossága (évente 30-35 ezer fővel), de ami még jelentősebb lakáspiaci hatású fejlemény: az a 300-500 ezer külföldön dolgozó hazánkfia, akinek egy jelentős része feladta itthoni lakását, s ezért a lakásigénylők sorából is kiiratkozott.
Ráadásul, mivel a külföldön dolgozók zöme fiatal, így a lakásvásárlásban legaktívabb rétegből veszítünk a legjobban. Persze a háztartások számának szempontjából szintén fontos jelenség a válások és esküvők számának alakulása (ami a lakásoknak nemcsak a darabszámára, de a méretére is hat), a „mamahotel” igénybevételének gyakorisága, illetve hossza, a gyerekvállalás későbbre tolódása, valamint a gyermekvállalási statisztikák és szándékok alakulása, a többgenerációs együttélések számának mérséklődési üteme is, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Az új lakás igényét több minden „szüli”, például: már nem megfelelő a régi komfortfokozata, elhelyezkedése, mérete vagy elosztása, de a munkahelyváltozás vagy a párválasztás is elköltözést generálhat, mely akár új lakás vásárlását/építését is jelentheti. Persze ne szakadjunk el a realitásoktól: a kedvező hitellehetőségek vagy állami támogatások (például csok) is komoly ösztönzőerőt adhatnak a család kiemelkedően fontos döntésében: felújítani, hozzáépíteni, használt vagy új lakást venni?
A hazai lakásállomány komfortfokozatának, energiaigényének kedvezőtlen volta s a költségtakarékosság is azt támasztja alá, hogy a felújítások és a korszerűsítések legalább olyan fontosak, mint az új lakások építésének szempontja. Félreértés ne essék, az új lakásépítések mellett is szólnak nagyon komoly érvek: a foglalkoztatás szempontja, a jobb elosztás és energiatakarékosabb otthonok, illetve a megváltozott lokációigény. Ma már egyre többen a fejlődő nagyvárosainkban, Győrben, Kecskeméten, illetve Budapesten akarnak élni, ez is az új lakás építését támasztja alá. Azt is látni kell viszont, hogy az Y és Z generáció már mobil, azaz nem akarja a pénzét „befagyasztani” és egy lakásba rakni, eladósodni, hanem szabad akar lenni, s nem akarja lekötni magát.
A cikk elején feltett kérdésre mindezek fényében megvan a válasz: a jelen gazdasági-társadalmi-demográfiai helyzetében nem feltétlenül cél az egyszázalékos megújítási arány elérése. Sem igény nem lenne rá (tömeges felújításokra annál inkább, amit sokkal kisebb ráfordítással is elérhetnénk), s veszélyes lenne a túlzott állami beavatkozás is. A jelenleginél is nagyobb állami kedvezmények (nemcsak a csokra, hanem az áfakedvezményre, illetve más lakáspolitikai ösztönzőre is gondolnunk kell) ugyanis rengeteg pénzt igényelnek a költségvetésből, s ráadásul a nagy meglódulás óhatatlanul nagy visszaesést eredményezhet.
Márpedig az sem egészséges, hogy a 2008 után felgyülemlett lakásvásárlások realizálódása után a jövendő ma még nem letisztult, s felelősségteljesen nem végiggondolt igényei gyorsan s felpörgetve megjelenjenek a mai lakáspiacon. Ezért a tavalyi nagy lendülettel meghozott döntések után célszerű megvárni a tapasztalatokat, értékelni azokat, s csak azután dönteni a folytatásról. Ezalól az áfakedvezmény lehet a kivétel, mert a korábban tervezett, viszonylag gyors kivezetése a kedvezménynek arra a várakozásra épült, hogy a lakásépítések nagyon gyorsan képesek megindulni. De látszik ugyanakkor, hogy az alkalmazkodás hosszabb folyamat, aminek részben a szakemberhiány, részben az építőipari cégek tőkeszegénysége és korszerű eszközparkjának hiánya, részben az emberek lassabb döntéshozatala is hozzájárult.
Ez utóbbira éppen a miniszterelnök citálta közmondás adja meg a magyarázatot: akinek a forró tej egyszer már megégette a száját, az már a hideg vizet is fújva issza.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár