Minap a televízióban a pszichológia tudósa magyarázta a dzsihadista öngyilkos merénylők tettének mozgatórugóit. Szerinte azért lép valaki közéjük, mert csalódik, elfogyott a pénze, sikertelen az élete, depressziós – ismerjük a lemez minden változatát. Ezért aztán „kompenzálni akar”. A professzor úrnak arra a rugóra jár az esze, amit az ateista egyetemen a fejébe építettek, amiről a konferenciákon előad, könyveiben ír – persze alaposan lábjegyzetelve hasonszőrű tudósok irataira való hivatkozásokkal. Ugyanígy válaszol, ha szakértő egy perben, és kérdez tőle a hivatalból ateista európai bíróság.
Nem hazudik, még csak nem is csúsztat, midőn úgy véli, hogy az emberiség típusokba rendeződik, gondolkodása műszaki szabványokat követ. Tehát a felmerülő kérdésekre kapásból vágja az egyenválaszokat. Ez az európai norma, ezt tudja, ezt várják tőle. Ha ugyanis átugorná híres szabadsága korlátját, menten kitennék a szűrét a klubból, s mehetne Múcsonyba mácsonyából takácsvakarót csinálni. Meg kellene vizsgáltatni a tudós urat és mindkét nembeli pályatársait, hogy a képleteken kívül kotyog-e valami a fejükben. Műveltségük mérhető-e egy XV. századi kóbor szerzetes szellemi szintjéhez? Egy korabeli kerengő derviséhez? Gondolkodásának szabad szárnyalása eléri-e a nagycsoportos óvodásokét?
Hamari válasz helyett nézzük a tényeket!
Az egyik fontos korkérdés arról szól, hogy háborúban áll-e Európa, a „volt keresztény világ központja” – és persze a kultúrköréhez tartozó többi ország – az iszlámmal. Az EU és vezetősége ugyan nem jött rá, hogy az örökifjak meg az egyneműek csak elvétve szaporodnak, ám valaki megsúgta, hogy kevés a munkáskéz a termelés meg a haszon növeléséhez. Ezért sebtében úgy határozott, hogy jöjjön bárki, aki tejben-vajban akar fürdeni. Özönlöttek is – leginkább az USA jóvoltából: az Iszlám Állam megteremtése, Líbia lerombolása, Afrika szétzilálása stb. következtében. Menekülők és üldözők együtt, összegabalyodva. Az EU-vezetőség orvosokat, mérnököket, fizikusokat várt, ám helyettük saját nyelvükön is analfabéta, szervezett munkát hírből sem ismerő, a nyugati technikára a kora vaskorból tekintő tömegek érkeztek, akik az öreg kontinens területére lépve még bemutatkozni sem voltak hajlandók. Asszimilálódni még kevésbé: ugyan mihez? Az érkezők szellemileg magasabb rendűnek tekintik magukat…
Dúl a robbantgatás, a lövöldözés, a gyilkolászás, a tettesek röpülnek a paradicsomba (?), a brüsszeliek pedig báván mosolyognak, és néznek, mint az egyszeri junker a kiszáradt palackra. Ha az érkezők nem hajlandók, s nem is tudnak beilleszkedni, akkor nincs más: az itteni bennszülötteknek kell alkalmazkodni őhozzájuk. Hogy az európai őslakók helyzetét megértsük, tekintsünk rájuk egy pillanatig a benyomuló muszlimok szemüvegén át.
Óriási, szinte felfoghatatlan méretű a szakadék. A felmérések szerint a homo europicus népességének jelenleg körülbelül 90 százaléka pogány. Anyagelvű lény, aki/ami (?) nem ismer Istent. Gyerekét, ha van, s ha beíratja hittanra, azért teszi, „mert ott rosszat nem tanul”. Hogy „jót” tanul-e, s hogy mi a jó, arról sejtelme sincs, nem érdekli. Boldogságát a termelés és a fogyasztás, meg bankszámlája folyamatos növelésétől reméli, mert általa képes önmagát szórakoztatni. Magyarul szétszórni. A szórakoztatás az ember kikapcsolása önmagából. Ez ma a kor legelső iparága. Szétszórás és kikapcsolás a két fő varázsige.
A szellemről levált embert a szakirodalom konzumidiótának, fogyasztói hülyének nevezi. Nos, ő találkozik a beáramlókkal. Kik ők?
A muszlim felfogás szerint a világ két részből áll: az iszlám hatalom földjéből: dár al-iszlám – az „iszlám háza” és a hadműveleti területekből: dar al-harb, „háború háza”. Az előbbiben a Korán törvényei – saría – érvényesülnek, az utóbbit – egyelőre – hitetlenek lakják. A dzsihád kötelezettsége addig tart, amíg mindkét világban azonos iszlám jogrendszer és muszlim hit nem uralkodik. A muszlim hívőt a dzsihádban való részvételéért megilleti a hadizsákmány, a túlvilágon pedig Allah különleges kegyelme. Az ellenség elleni harcban elesett harcos – mártír – a paradicsomba kerül, ahol felülmúlhatatlan örömök várják. Az öngyilkosságot az iszlám általában elítéli, de néhány értelmezés szerint amennyiben ellenségeit is magával viszi a halálba, akkor megengedett. Erről hittani vita folyik. Mindenesetre a XX. századtól a muszlim fundamentalizmus kiépítette az öngyilkos merényletek kultuszát, bár azt sem a Korán, sem a jog, sem a hagyomány nem említi.
A materialista – például a nem jungiánus – pszichologizálás ezzel nem tud mit kezdeni, hiszen a hit, Szentírás, paradicsom, üdv és a hasonlók számára fogalomként sem léteznek, s el sem tudják képzelni, hogy az anyagi világ oksági rendszerén kívül más is irányíthatja-vonzhatja az emberek életét, gondolkodását. Az ilyesféle pszichologizálás természetesen a kereszténységgel, az iszlámmal és más vallásokkal sem tud mit kezdeni. Hirdeti ugyan a másként gondolkodás tiszteletét, de azt legfeljebb az ágyig tudja elkísérni, hogy az odafekvők milyen neműeknek tartják magukat, hányan vannak stb., de a valódi másként gondolkodást, a felfelé tekintőt, a világ szellemi alapon való megközelítését képtelen felfogni. Nagyjából úgy él, ahogy azt e sorok rovója hajdan a Disznójátékban meg az Eufémiában megírta.
Európa választhat néhány lehetőség között. 1. Képes-e lenyomni konzumidiótává a benyomulókat, mielőtt azok szétvernék? 2. Megtér-e? Három további kérdés: a) keresztény, vagyis Jézus-szerető lesz-e újra a szíve gyökeréig?, b) behódol és muszlimmá válik?, 3) felmorzsolja-e a szívén-lelkén élősködő liberálanarchista diktatúra, mielőtt bármit tehetne?
A kérdések kérdése azonban az, hogy most nem választani kell száz telefon közül, hanem valóban dönteni saját sorsunkról, üdvünkről.
A szerző író