Az Európai Unióban a mélyben gigantikus, tektonikus változások zajlanak, nemcsak intézményi, politikai, gazdasági, hanem társadalmi szempontból is. Társadalmi kérdések azok a közügyek, amelyekben az emberek véleményének valóban kell számítaniuk, hiszen az élet minden területét áthatják. A felszín alatt egy nagyon is értékalapú és emberi jogi vita zajlik az EU-ban, ez pedig nem más, mint az egyenlő bánásmód követelménye, amely földrengésszerűen ütközhet az iszlám joggal és tradícióval. Hogy miért?
A felvilágosodás óta az egyén szabadsága és önrendelkezése központi értékké vált a modern európai jogrendszerekben, így került előtérbe például a homoszexualitás büntetésének, üldözésének, illetve hátrányos megkülönböztetésének tilalma előbb a büntetőjog, majd az élet egyre több területén, megkövetelve az egyenlő bánásmódot. A kérdés az, hogy vajon az egyenlő bánásmód az élet olyan intim területére is kiterjedjen-e, mint a családi jogviszonyok.
Ismert, hogy az EU-t szabályozó alapszerződésekbe és alapvető jogszabályokba nem került be olyan rendelkezés, amely kifejezetten a zsidó–keresztény gyökerek és tradíciók (értékek) fontosságát hangsúlyozná. Így például a házasság tekintetében sem mondatott ki, hogy az csak egy férfi és egy nő között lehetséges, mint ahogy ma a magyar alaptörvényben áll. Így ezt a kérdést alapvetően tagállami hatáskörbe utalták az európai döntéshozók, bár ma egyre többször merül fel az a politikai igény, hogy ezt is EU-s szinten szabályozzák.
Mennyiben lett volna mégis értelme ennek a hivatkozásnak? A monogám házasságot a zsidó–keresztény tradíció nem bevezette, hanem megerősítette Európában. Bár a keresztény középkor előtt az európai örökségünk szerves részét jelentő antik világban (az ókori Görögországban és a Római Birodalomban) nem volt tiltott a homoszexualitás, és jóval szabadosabb volt a szexualitás is, az emberek jogilag alapvetően mégis mindig monogámiában éltek, annak minden következményével, ugyanis szabály szerint a házasság hivatalosan csak egy férfi és egy nő között volt lehetséges.
Nos, ebből a tradícióból Európa-szerte mára gyakorlatilag annyi maradt meg, hogy a házasság két egyenrangú személy között lehetséges. Így nincs helye gyermekházasságnak vagy egyéb, kényszerített házasságkötési formáknak és gyakorlatnak. A vitát tehát, hogy az egyenlő bánásmód követelménye a családra és házasságra is vonatkozzon-e, több országban lefolytatták és el is döntötték különböző formákban és irányokba: egyes helyeken jogilag elfogadottá vált a melegházasság, míg máshol nem.
A dolog azonban nem jutott nyugvópontra, mert a bevándorlás kapcsán újabb jogi kérdés merül fel – ami a családegyesítések kapcsán egyre aktuálisabb lesz –, nevezetesen hogy az európai kultúrától gyökeresen eltérő elveket és értékeket valló emberek vallási meggyőződése, tradíciói és családmodelljei alapján mennyiben változhat meg az európai antidiszkriminációs jog. Mint ismert, az iszlám jog és tradíció lehetővé teszi a házasságot nem kettő, hanem több személy, jelen esetben egy férfi és több nő között.
És itt jön a svédcsavar: családban élni alapvető emberi jog, azonban a nemzetközi és emberi jogi normák nem szabályozzák a család pontos definícióját, mibenlétét. Így válhat a többnejűség kérdése valóban érdekessé az antidiszkriminációs jog szempontjából az EU-ban. És amint a német Spiegel TV Magazin 2018. február 19-én sugárzott, nagy visszhangot keltett riportja (Egy férfi, két feleség, hat gyermek) is bemutatta, ez ma már valós probléma.
A riport főszereplője egy muzulmán férfi, aki Németországban él menekültstátussal, majd családegyesítés jogán odahozatta két feleségét és hat gyermekét is, jelenleg pedig azt reméli, hogy hamarosan a harmadik felesége is csatlakozhat hozzájuk. Pedig házasság a német jogszabályok szerint jelenleg csak két ember között köttethet érvényesen. Családok egyesítése esetén – vélhetően a gyermekek érdekeire tekintettel – azonban a gyakorlat ellentmond a jogszabálynak. Legújabb fejleményként a brüsszeli helyhatósági választásokra készülve az egyik belgiumi iszlám párt már arra tett konkrét javaslatot a programjában, hogy a külföldiek (!) miatt a tömegközlekedés területén alakítsanak ki elkülönített helyeket a férfiaknak és nőknek az utazás nyugalma és biztonsága érdekében.
Ezek után felmerülhet tehát az a kérdés is, hogy ha a zsidó–keresztény erkölcsi elvek és polgári tradíciók nem jelennek meg konkrét, a bíróságok számára értelmezhető (uniós vagy tagállami) jogi utalások formájában, akkor a házasság intézménye milyen változáson mehet még keresztül? Nemcsak úgy változhat-e meg, hogy részben „mássá” bővülhet, mint ahogy az egynemű, de egyenrangú emberek közötti jogi kapcsolat elismerése érdekében történt, hanem úgy is, hogy a házasfelek létszáma is bővül? Végiggondolta-e ezt valaki?
A téma nagyon is fontos, hiszen az Eurostat adatai alapján 2015-ben, a migránsválság csúcsévében az Európai Unióba csaknem ötmillió bevándorló érkezett. Közülük 2,4 millióan az EU-n kívülről, 1,4 millióan pedig egy másik uniós tagállamból jöttek (a többi az egyéb kategóriába esik, mint például állampolgárság megszerzése külföldön).
Csak Németországba majdnem másfél millió ember áramlott be ebben az emlékezetes évben, akik közül sokan ellenőrizetlenül, papírok nélkül érkeztek. Az is tény, hogy nagy részük az általános európai értékektől eltérő identitású, muzulmán személy volt, és becslések szerint már 26 millió iszlámhívő lehet az EU-ban. Önmagában ezek a számok is indokolják, hogy a fenti jogi kérdéssel igenis foglalkozni kell a jövőben, hiszen az egyik legeurópaibb érték, a polgári házasság jogintézménye kerülhet erős nyomás alá.
Újabb fejtörésre adhat okot az is, hogy a nők jogainak védelme alapján vajon egy ilyen, többnejűségen alapuló kapcsolatrendszerben mégis mennyiben megalapozott az alá-fölé rendelt viszony egy férfi és több nő között? Ami – tegyük hozzá – élesen szembemenne azzal a kikristályosodott polgári alapelvvel, hogy a házasfelek jogaik és kötelezettségeik tekintetében teljes mértékben egyenlők. És ami paradox módon részben visszavezethető a melegházasság elismerésének kiindulópontjához is, egyúttal annak tagadásához is ott, ahol már elismertették azt. Válások esetében például mi lenne a zsinórmérték a feleségek tekintetében a jelenlegi, polgári egyenlőségi klauzulák alapján?
A végső kérdés tehát az, hogy jogilag is készen állunk-e arra, hogy egy teljesen más Európai Unióban éljünk, ha a klasszikus konzervatív polgári értékeket teljes mértékben mellőzzük és feláldozzuk azokat az egyenlő bánásmód jogának (féloldalas) oltárán? Ki fizeti majd meg ennek az árát?
A szerző az ENSZ emberi jogi szakértője