A rendszerelmélet egyik tétele szerint, ha egy organizmus két részre hasad, nem szokott előfordulni, hogy mindkét fél léte folytatódjék. Vagy csak az egyik rész marad fenn, a másik elpusztul, vagy – és ez a legvalószínűbb – egyik fél sem éli túl a hasadást. Ha a magyar irodalmat hét-nyolc évszázadot megért organizmusnak tekintjük, az 1990 óta bekövetkezett hasadása prognózisát olvashatjuk ki a fenti tételből.
Amikor Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatát olvastam, támadt bennem ellenérzés is, de alapjában véve elismeréssel konstatáltam, hogy végre valaki kitálal irodalmi nyilvánosságunk féloldalasságáról, amelyet Szakács Árpád a cikke nyilvánvaló politikai indíttatása miatt 2010-től vizsgál csak, de amelyet mi, írók, 1990 óta tapasztalunk a bőrünkön.
Bojkottok, rágalmak övezték a „népnemzeti”, a „populista”, a „fehérló-áldozó” irodalmi fórumokat a rendszerváltás kezdetétől, de a legrosszabb nem a rágalom, hanem az ignorálás volt: nem léteztünk, megnyilvánulásainkra csak akkor jött reakció, ha valamelyikünk sületlenséget vagy antiszemitának magyarázható mondatot ejtett ki a száján.
Tehát a 2010-ben bekövetkezett politikai fordulat a máig megmaradt előítéletek, a ma is féloldalas kánonok, a reklámban, a külföldi menedzselésben mutatkozó balliberális kizárólagosság ellenére lélegzethez engedte az íróknak, alkotóknak azt a részét, azokat a fórumait, amelyek a nemzeti paradigma éltetői a művészetben.
Azt, hogy jól vagy nem elég jól alkalmazta-e a nemzeti elvű kormányzat a rendelkezésére álló eszközöket az ugyancsak nemzeti elvű művészek, szellemi munkások megtámogatására, nem tisztem, nem is tudnám minősíteni. De a dühödt támadás a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté alakítása ellen megmutatta, hogy meggyökeresedett előjogokat sértett a puszta tény, hogy a „szürkeállománynak” meg kell osztania az addig általa birtokolt kulturális tért „ezekkel a senkikkel”, „ezekkel a dilettánsokkal”. Akik, ugye, nem is vagyunk, hiszen nem vettek és nem vesznek tudomást műveinkről.
Az ignorálás továbbra is a leghatékonyabb harci eszköz, az indulat pedig mindegyre duzzad mindkét oldalon. Prőhle Gergely úgy foglalta el a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói székét, hogy az intézményben már a balliberális szellemiséghez köthető és azzal a politikával szimpatizáló írók a Digitális Irodalmi Akadémián belül is és a Szépírók Társasága révén is birtokon belül voltak.
Bár azzal a programmal kezdte működését, és ezt vallja Szakács Árpád őt kikezdő cikkére válaszolva is (2018. május 3.), hogy nem kíván listázni, az irodalom érdekét nézi, az értéket minden más szempont fölé helyezve, valójában mégiscsak azzal a szándékkal engedte és hívta be a múzeum falai közé az úgynevezett jobboldali irodalmi szervezeteket, rendezte meg a múzeum egyes programjait, hogy ezzel a „másik” tábort is jogaiba helyezze, hiszen egy ilyen intézmény az egész magyar irodalomé, nincs rendjén, ha csak az egyik tábor rendelkezésére áll.
Bizonyára lehetne nagyobb arányú változást is felmutatni, de Szakács Árpád – és nyilván jó pár ember az irodalmon belül és kívül – nagytakarítást várna el tőle, csakhogy a szellemi élet területén radikális beavatkozással csak ártani lehet, tovább torzítani a torzat. Prőhle Gergely csupán javít azon, ami elromlott: olyan teret akar létrehozni, ahol össze lehet engedni a „vadakat”. Ez a törekvés támogatást érdemel, s a példa követését.
Szép jelszó, hogy ne listázzunk, de megvalósíthatatlan. Hazudnék, hogyha azt mondanám, nem tartom számon, hogy X. író és Y. író hova tartozik. De kötelezem magamat, hogy becsüljem, ha jó munkát ad ki a kezéből, s őt magát nézzem, ne a listát, amelyen a neve díszlik. (Talán ezért nem örültem, holott cikke megállapításaival szinte teljesen egyetértek, hogy Mezey Katalin hozzászólásában – 2018. május 8. – listát közölt a PIM „hozzánk tartozó” vendégeiről. Az ilyen seregszemle óhatatlanul háborús tünet, arctalan ágyútöltelékké degradálja a rajta szereplőt.)
Ahhoz, hogy egyénként íróként tekintsek a politikailag vagy ideológiailag ellenszenves kollégára, persze az kell, hogy a könyveit el is olvassam, s ez manapság különcködésnek számít. Miért teszem? Amikor pedig bennem is dúlnak az indulatok? Amikor naphosszat sorolni tudnám az ő oldaluktól elszenvedett sérelmeket? Azért teszem, mert mindennél jobban viszolygok a gettósodástól. A belterjesség kritikátlan gondolkodáshoz vezetett. A mi kutyánk kölyke elv követése ilyen-olyan díjak, tagságok odaítélésénél – kontraszelekcióhoz.
Mindkettőt tapasztalhatjuk már, hiszen idestova huszonnyolc év telt el háborúban. Évtizedek óta hajtogatom (írásban is), hogy a szellemi élet normális állapota, hogy egymással vívó csoportok vannak benne, a magyar irodalom története is ezt mutatja. A mi jelenlegi szellemi közéletünknek nem az a betegsége, hogy táborokra oszlik, hanem az, hogy ezek a táborok nem vívják meg tényleges vitáikat, hanem magukra zárulva acsarognak a másik tábor ellen. S szép lassan elbutulunk.
Szükség volna egyre több olyan kisebb-nagyobb térre, ahol az irodalom ügyeiben kénytelenek volnának elviselni egymást az ellentáborok tagjai. Voltam kurátor éppen a PIM-ben egy pályázat elbírálásánál, a kuratóriumban csupa ellentáborbeli közé csöppentem, s mégis jól sikerült az együttműködés, mert csak arról volt szó, hogy melyik a jobb pályamű, s melyik a legjobb – jeligés pályázat volt.
Nem hinném, hogy Szakács Árpádot és a radikálisokat meggyőzhetném, hogy az irodalomban, a művészetben nem tanácsos úgy eljárni az ellenféllel szemben, mint a politikában vagy a piaci versenyben. Nem tanácsos – de nem is lehet – likvidálni. A politika szempontjából kétségkívül jogos Szakács Árpád felháborodása a Magyarország pénzén Magyarországot gyalázó, a jogállam adottságaival cinikusan visszaélő értelmiségi réteg ellen. S én, mint jóhiszemű állampolgár, ugyancsak jogosan háborodok fel ugyanezen.
De a művészeti életben, az irodalomban nem lehet leváltani a másik tábort, nem lehet tabula rasát teremteni az intézményekben, mi, a nemzeti paradigma védői csak azt akarhatjuk, hogy sikerüljön különbeknek, erősebbeknek lennünk elvi ellenfeleinknél, és sok-sok aprómunkával áttörni a Balassi Intézet által is fönntartott falakon külföld felé, behatolni a médiavilágba, széles körben ismertté tenni legjobbjainkat. Apropó: ebben az újságírók is tehetnének valamit.
A szerző író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja