Legyünk revizionisták, vizsgáljuk felül a történelmet! Valóban igaz, hogy Richard Nixon hazudott arról, mit művelt Monica Lewinsky gyakornokkal az ovális irodában? Hogy Donald Trump tudott volna a Watergate-irodaházba való betörésről? Hogy Bill Clinton hátsó szándékkal árulta volna az országot a választásokba beavatkozó oroszoknak? De mit is beszélek… Kérem vissza a korrektúrát, összekevertem három esetet!
Talán azért, mert nagyon hasonlítanak egymásra. Egy hete a memoügytől hangos a washingtoni média. A republikánusok egy feljegyzésben (memóban) azzal vádolják a Szövetségi Nyomozóirodát, az FBI-t, valamint – burkoltabban – az igazságügyi minisztériumot, hogy elfogultak voltak Trumppal szemben, még a 2016-os elnökválasztási kampány idején.
Elhallgatták a Trump-kampány egy marginális figurája, Carter Page megfigyelésének bírósági jóváhagyatásakor, hogy a Page-re nézve állítólagosan terhelő információk egy olyan volt brit hírszerzőtől származtak, akinek a Clinton-kampánytól volt megbízása – állítják.
Ez egyfajta visszavágás a Trumpékkal szembeni folyamatos vádaskodásra, miszerint együttműködtek a választásba állítólagosan Trump javára beavatkozó oroszokkal. A demokraták ellenmemót készítettek: ez az FBI és az igazságügyi minisztérium lejáratásának szándékával vádolja a republikánusokat. „Az Egyesült Államokat fenyegető politikai válság nem is a Watergate óta a legrosszabb. Hanem a polgárháború óta” – írta a héten a The Los Angeles Times egy véleménycikke.
Aligha kell hangsúlyozni, hogy nem Carter Page itt a lényeg. Trump ellenfelei (ellenségei?) az elnököt akarják elkapni. Ugyanez volt a cél a 70-es évek elején Nixon, az ezredfordulón pedig Clinton elnök esetében. Az orosz szálat firtató vizsgálatot Robert Mueller, az amerikai rend tekintélyes őre vezeti különleges ügyészként.
Az idén 74 éves Mueller a legendás J. Edgar Hoover óta az FBI leghosszabb ideig hivatalban lévő igazgatója volt. Igaz, hogy csak egy hete, de ő állt az iroda élén 2001. szeptember 11-én. Ha más nem, ez önmagában biztosította volna a helyét a történelemkönyvekben. Mueller republikánus, elvileg tehát Trump pártbélije.
De ennek nincsen jelentősége a vizsgálat lefolytatását tekintve. Mueller a saját örökségét építi, Trump pedig a magáét. Trump ellenfelei (ellenségei?) – a demokraták, a vele szemben szkeptikus republikánusok, a sokat emlegetett háttérhatalom, a mély állam, nevezzük, ahogy akarjuk – nem annyira mozgatják Muellert, mint inkább most az ő vizsgálatától várják, hogy kiderüljön valami érdemben kompromittáló az elnökről vagy közvetlen környezetéről. A fiáról, ifjabb Donaldról, esetleg a vejéről, Jared Kushnerről. Még inkább pedig arra számítanak, hogy Trump csapdába kerül. Olyanba, amelyikből nem tud kimászni. Ahogyan Nixon egyáltalán nem tudott, Clinton pedig csak üggyel-bajjal. Azt szeretnék, ha Trump jogi banánhéjra lépne.
A Watergate-irodaházba való 1972-es behatolást az akkori fehér házi szóvivő harmadrangú betörésnek nevezte. De az egész amerikai alkotmányos rendszert megmozgató botránynak az volt az alapja, hogy Nixon tudott a politikai ellenfélhez, a demokratákhoz való betörésről, sőt megpróbálta elsikálni az ügyet.
Miután nyilvánosságra kellett hozni az erről tanúskodó hangfelvételt, Nixon kénytelen volt lemondani, ami azóta is példátlan az amerikai politikatörténetben. A másik lehetősége az lett volna, hogy aláveti magát a biztos bukással járó impeachment eljárásnak, amelyet közjogi felelősségre vonásnak vagy alkotmányos vádelemelésnek szoktunk fordítani.
A Watergate-ügyben Nixonra a csak első hallásra érdektelen következő pár mondat bizonyult a legterhelőbbnek: „Jó. Jó lesz így. Legyenek kemények!” Ezzel ugyanis Nixon jóváhagyta a kabinetfőnöke, Harry Haldeman javaslatát, hogy a Központi Hírszerző Ügynökséggel, a CIA-vel tussoltassák el a demokrata párti irodába való betörést. Mégpedig pár nappal az eset után. Tehát Nixon elnök a Watergate-botrány teljes két éve alatt tudott mindenről, sőt aktív részese volt az ügynek.
1998–99-ben Bill Clinton ellen le is folytatták az impeachmentet a Lewinsky-affér miatt, de nem érte el a célját. Clinton kulcsmondata ez volt: „Nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nővel, Lewinsky kisasszonnyal.” Hazudott-e az elnök eskü alatt, amikor a viszonyukról beszélt? Végül úgy találták, hogy nem. Az értelmezés itt a szex szó jelentése körül forgott. Látszatra aligha az amerikai történelem legjelentősebb fejleményei ezek. Hogyan is lennének a polgárháborúhoz, Pearl Harborhöz, szeptember 11-hez mérhetők? És mégis.
Komoly alkotmányos válságot idéztek elő. Hazudni nagy bűn Amerikában. A beutazó idegent a bölcs ismerősei óva intik attól, hogy a határon kozmetikázni próbálja a sztoriját. Inkább mondja el az igazságot, úgy ahogy van – tanácsolják. Az amerikaiak belátók, megértők az őszinte emberrel – mondják –, de elmeszelik a hazugot, amint azt látják, hogy nem lehet megbízni a szavában. Különösen nagy bűn eskü alatt, a hatóságoknak hazudni, és megbocsáthatatlan, ha maga az elnök teszi ezt.
Éppen az, akinek az egész országot kellene szolgálnia. Nixonnak utódja, a nemhogy elnöknek, de már alelnöknek is botcsinálta Gerald Ford megkegyelmezett, míg Haldeman másfél évet ült hamis tanúzásért, összeesküvésért és az igazságszolgáltatás akadályozásáért. Börtönmunkája részeként egy szennyvízelvezető rendszernél kapott feladatot. Nem ugyanaz, mint a Fehér Ház harmadik legfontosabb emberének lenni.
Ezért intik óva Trumpot az ügyvédei attól, hogy önként vallomást tegyen Muellernek. Attól tartanak, az elnök vagy szándékosan hazudna, vagy akaratlanul is olyat mondana, amiről később kiderül, hogy nem volt igaz. Akkor pedig egy impeachment esetén az eljárást lefolytató szenátorokon múlik, hogyan ítélik meg a szavait. Jelenleg a republikánusoknak minimális többségük van a felsőházban, ám a novemberi választások után, amikor is a mandátumok egyharmadát újraosztják, változhatnak az erőviszonyok.
Ha megindul az impeachment, senkit nem érdekel Carter Page vagy Trump egy másik korábbi, legalább annyira simlis embere, Paul Manafort, ahogyan a Watergate-ügyben sem érdekeltek senkit a betörők vagy az elnöknek való megfelelési kényszerére ráfázó szerencsétlen flótás, Haldeman. Egy idő után maga Monica Lewinsky sem volt már érdekes – mellékszereplő tett a saját ügyében. Impeachment esetén ugyanis minden az elnökről szól.
Az amerikai történelemben két helikopteres fotó lett világhírű. Az egyik 1975-ből való, és Saigon elestét jelképezi: az amerikaiak elveszítették a vietnami háborút. A képen a CIA helikopterrel menekíti ki az alkalmazottakat. A másik felvételen a lemondott Nixon 1974 augusztusában beszállni készül a Marine One elnöki helikopterbe, hogy hazatérjen Kaliforniába.
A bukásában elsősorban érdekelt demokraták Ford két elnöki éve után csak pirruszi győzelmet arattak. Jimmy Carter olyan rossz elnöknek bizonyult, hogy őt a reagani konzervatív forradalom repítette haza, georgiai mogyoróültetvényére.
Ezt a pillanatot várják Trump ellenfelei (ellenségei?) most már több mint egy éve. Hogy minél előbb vége legyen a rémálmuknak. Hogy Trump belebukjon az orosz szálat firtató vizsgálatba, s ha jobb utód jelenleg nincs is, Mike Pence alelnök tegye le az elnöki esküt. Donald J. Trump pedig a Marine One fedélzetén térjen vissza az önmagáról elnevezett New York-i felhőkarcolóba.
Benjamin Franklin azt írta egy levelében: az életben két biztos dolog van, a halál és az adózás. De Franklin régen élt, azóta van egy harmadik bizonyosság is Amerikában: az ügyvédek jól fognak keresni. A Trump-ügyön is.