Hüledezve hallgathatjuk az április 8-i országgyűlési választás óta egyes baloldali úgynevezett véleményformálóktól azt a fanyalgást, hogy a Fidesz–KDNP még csak meg sem szerezte a szavazatok felét. Így a liberális-független okostojások szerint a választópolgárok többsége kormányváltást akart. Természetesen nem mondják nevezett politológiai agytrösztök, hogy illegitim Orbán Viktor kormánya, de azért mégis.
Ez persze az ellenzék demagógiájában már úgy ölt testet, hogy a kabinet igenis nem legitim. Nem zavarja őket, hogy amikor hatalmon voltak, elveik szerint a végrehajtó hatalom legitimitásának megkérdőjelezését főbenjáró bűnnek kiáltották ki. Ordít, hogy szeretnék az emberekben a kétely magvát elhinteni azzal szemben, hogy a mostani jobbközép kabinet szilárd demokratikus fundamentumra épült. Ennélfogva szerintük jogosak az Európai Parlament kismillió bizottságának és az Európai Bizottság főprominenseinek, valamint udvari főételkóstolóinak jogállami aggodalmai s fenyítési kísérletei.
Csak hát ha ezeknek az önjelölt észosztóknak az okoskodása mentén alakultak volna a hatalmi viszonyok, az állandó kormányzati válság állapotában leledzenénk. 1990 óta az abszolút szavazattöbbség hiányában egyetlen kormány sem alakulhatott volna meg. Igaz, vethetik ez ellen, 1994-ben majdnem 53 százalékot kapott együttesen a nem sokkal később koalíciót kötő MSZP és SZDSZ, azonban ez rossz példa lenne.
Az MSZP tudniillik csupán 33 százalékot ért el, a 20 százalékos SZDSZ-re viszont javarészt nem azért voksoltak, hogy az MSZP-vel mint nagyobbik testvérrel összeköltözzön, hanem mert naivul azt hitték, a kommunista utódpárttal szemben ellensúlyt nyújthat.
Jellemző, hogy még a két választási forduló között is azzal etette az álliberális párt vezetősége a közvéleményt, hogy soha nem lépnének koalícióra a szocialistákkal, de főleg nem Horn Gyulával. Ekként dobták össze megtévesztéssel a kétharmados mandátumtöbbséget a parlamentben.
Vagyis a választók nem a későbbi MSZP–SZDSZ-házasságra szavaztak. 2002-ben és 2006-ban a két, immár nyíltan összemelegedő formáció már csak kevesebb mint felét tudta megszerezni a voksoknak. Annak pedig, hogy ezekkel az eredményekkel a közelébe se kerülhettek a kétharmadnak, kézenfekvő oka van: ők a 2010-es, 2014-es és 2018-as Fidesz–KDNP-vel szemben nem nyerték meg mindig az egyéni választókerületek nemhogy elsöprő, de még egyszerű többségét sem.
Úgyhogy azok, akik azt a zöldséget terjesztik, hogy április 8-án a Fidesz mellett kevesebb voks volt, mint ellene, nem kisebb vakmerőséget állítanak, mint hogy az 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban alakuló balliberális koalíció jogtipró, illegális, de legalábbis megkérdőjelezhető módon bitorolta a kormányzati hatalmat, mert nem volt a demokratikus többség birtokában.
Célszerűbb volna inkább azt elemezgetniük a botcsinálta szakértőknek, miért szavaztak a Fideszre majdnem hatszázezerrel többen, mint négy esztendővel ezelőtt. Amiatt például, mert sokan megijedtek attól a tűzokádó gyűlölködéstől és bénázástól, amit egyre fokozottabb intenzitással műveltek az ellenzéki pártok.
Korábban apolitikusságra hajló embereket mozgósított idén az a rémisztő eshetőség, hogy jön egy dilettáns káoszkoalíció, amelynek tagjai kizárólag veszekednek, leendő pozíciókon marakodnak, és már jó előre a megtorláson törik a fejüket, ám semmilyen épkézláb elképzeléscsomagot nem bírnak letenni az asztalra.
Amúgy honnan szedik az ellenzéki nem fő-, hanem csupán gyengeáramú, melléksodratú megmondóemberek, hogy aki nem a Fidesz–KDNP-re adta a szavazatát, az feltétlenül kormányt akart váltani? Sokan úgy tették az ikszet egy kis párt nevéhez, hogy pontosan tudták, semmi esélye a győzelemre vagy arra, hogy egy kormányzó koalíció tagja legyen. Mégis fontosnak tartották, hogy kedvenc formációjuk jusson be a törvényhozásba vagy legalább kaphasson költségvetési támogatást, vagyis érje el az egy százalékot.
Ez a szándék állhat például a Kétfarkú Kutya párt 1,73 százaléka mögött, amely szavazatok nem mellesleg az ellenzék ellen is szóltak. Nyilvánvaló továbbá, hogy a Momentum 3,06 százaléka is nagyrészt azokból jött össze, akik fontosnak vélik a párt létét, ám most még semmi reményt nem helyeztek a győzelmébe.
Az ellenzéki szavazók jelentős része tudta, hogy pártjaik háryjánoskodása ellenére nincs nagy esélye a győzelemre még egy egyesített turmixkoalíciónak sem. A közvélemény-kutatások ezt intézettől függetlenül egyöntetűen prognosztizálták. Tehát ezek a személyek reálisan nem a kormányváltást, pusztán az ellenzék viszonylag jó pozícióit, megsemmisülésének az elkerülését célozták meg. Minél messzebb voltak egy képzeletbeli skálán az adott pártok a Fidesztől, a centrumtól, annál bizonytalanabb volt a velük kapcsolatos választói akarat.
Természetesen nem lehet voks és voks között különbséget tenni egy demokráciában, ám megállapítható: mindig azok a legtudatosabb szavazatok, amelyek a végrehajtó hatalom meghatározására irányulnak. Márpedig ilyenek elsöprő többségben a Fidesz–KDNP-re érkeztek.
Annak a jele ez, hogy a magyar emberek nagy többsége tudatosan utasítja el az infantilis demokráciarelativizálást, a negatív kampányt, az ellendrukker-, tagadás- és kárörvendés-kultúrát, ellenben pártolja a biztonságot, az építkezést, a pozitív tervek megvalósítását.