2018 vége az ellenzéki botránypolitizálástól volt hangos, az ugyanakkor nem rendezte át érdemben a politikai erőviszonyokat, minden kutatás alapján a Fidesz–KDNP toronymagasan vezeti a népszerűségi listákat, a szétesett ellenzék pedig válságban van.
Mindez azt mutatja, hogy a választók immunisak voltak az ellenzéki bohóckodásra, Hadházy Ákos földön fetrengése és Kunhalmi Ágnes ajtónak futása ugyan arra jó volt, hogy felhívják magukra a figyelmet, de ezzel nem tudtak új választókat megszólítani. Szemmel láthatóan nem tanultak a tavalyi év hibáiból, és továbbra is nevetséges színészkedéssel igyekeznek felkorbácsolni az indulatokat; a csütörtöki rendkívüli parlamenti ülés összehívása, majd a Parlament épülete előtti színpadias eskütétel is ennek volt a része.
Azzal már nem is törődnek, hogy egy olyan ülést akartak megtartani, amelyet decemberben éppen ők bojkottáltak és megpróbáltak ellehetetleníteni. A teljes nevetségessé válást csak tovább fokozza, hogy az Országgyűlés épülete előtt Gyurcsány Ferenccel együtt tettek fogadalmat a maradék elveiket is feladó jobbikosok.
Az ellenzéki botránypolitizálás mögött vélhetően az áll, hogy félnek a totális eljelentéktelenedéstől, valamivel be akarnak kerülni a hírekbe. Mivel valós politikai teljesítmény nem áll mögöttük, továbbra sincsen víziójuk, koherens válaszuk a Magyarországot és Európát érő kihívásokra, nem maradt más, mint az idétlenebbnél idétlenebb akciók megszervezése. Ez ugyanakkor számos veszélyt rejt magában, hiszen az ellenzéki pártok oly mértékben rombolják a politikai közbeszéd állapotát, hogy annak valamikori helyrehozatala is kétségessé válik.
A közvélemény-kutatások egyértelműen jelzik, hogy az agresszív és erőszakos akciókkal bakot lőtt az ellenzék, hiszen azokat a magyarok túlnyomó többsége elutasítja. A Századvég mérései szerint a magyarok döntő többsége kiáll az alkotmányos rend mellett, és elutasítja, hogy a tiltakozók erőszakos utcai demonstrációkkal vonják kétségbe a kormány legitimitását. A decemberi események kapcsán a megkérdezettek többsége úgy ítéli meg, hogy a tüntetések szervezői és résztvevői elvesztették a kontrollt, és a demonstrációk túl erőszakossá váltak. Hasonlóan vélekednek a magyarok a parlamenti munka akadályozásáról is, többségük (hatvan százaléka) nem tartja elfogadhatónak, hogy az ellenzék ilyen módon próbálta akadályozni a parlamenti munkát.
Ezek a formációk ezekkel az akciókkal tovább erősítették rétegpárti jellegüket. Az utcai demonstrációkon látott pár ezres tömeg a már jól ismert, minden ellen tiltakozó, pártokhoz szorosan kötődő aktivistákból áll, a tiltakozások nem mutatnak elementáris társadalmi felháborodást. Ismét azt a véleménybuborékot látjuk az utcán, amelyik újra és újra elhiszi magáról, hogy a többséget képviseli.
Ugyanakkor még a kormánypártisággal egyáltalán nem vádolható Medián kutatásai is azt mutatják, hogy ezek a pártok egyáltalán nem képviselik a többséget, még az általuk oly sokszor hivatkozott fiatalok körében is a Fidesz–KDNP a legnépszerűbb párt. Egyedül a kormánypártok számítanak ma Magyarországon néppártnak, az összes többi formáció csupán egy szűk csoportot képvisel.
Szintén hiba volt részükről, hogy egyfajta kormányellenes tiltakozást akartak csiholni az Orbán-fóbiától szenvedő ellenzékiek, ennek azonban végképp nincsen táptalaja ma Magyarországon: a kormánypártok népszerűsége stabil, az ország helyzetét a magyarok jónak ítélik meg, a gazdasági teljesítménynek köszönhetően pedig látják, hogy az ország sokkal jobban teljesít, mint korábban.
Az európai parlamenti (EP) kampány kezdetével ráadásul felerősödnek az európai politikai témák, így a bevándorlás és az Európai Unió jövőjét érintő kérdések kerülnek majd fókuszba a kontinensen. Ezekben a kérdésekben kizárólag a kormánypártoknak van olyan világos és egyértelmű álláspontjuk, amely találkozik a társadalmi elvárással. Az ellenzéki pártok közül egyedül a Demokratikus Koalíció tud véleményt alkotni ezekről a folyamatokról, ugyanakkor az erősen bevándorláspárti és az Európai Egyesült Államokat támogató álláspont csak a stabil ötszázalékos támogatottsághoz elegendő.
A májusi választáson várhatóan minden párt önálló listát állít, az MSZP–Párbeszéd-szövetségen kívül az ellenzéki pártok az egymással folytatott küzdelemre használják majd fel a voksolást. Erről az ellenzéki politikusok is nyíltan beszélnek, többen nyilatkoztak már úgy, hogy majd az európai parlamenti választáson elért eredmények alapján fogják az önkormányzati választásra kialakítani az együttműködés feltételeit.
Ez az úgynevezett előválasztást is kockáztatja, hiszen azon hiába jön ki például Horváth Csaba győztesen, ha például (amire jó esély van) az EP-választáson a Demokratikus Koalíció megelőzi az MSZP-t. Egy ilyen fejlemény alapjaiban változtatja majd meg ezeknek a pártoknak az álláspontját, és ismét elindítja köztük a már jól ismert összefogásvitát.
Az eddigi hírek alapján ráadásul elég alacsony az érdeklődés az előválasztás iránt, azon a legelkötelezettebb balliberális szavazókon kívül szinte senki sem vesz részt. Ez tovább rombolja ennek a próbálkozásnak a legitimitását, Puzsér Róbertet semmi sem fogja rákényszeríteni arra, hogy ténylegesen részt vegyen nyáron az előválasztási folyamatban. Jól jelzi az ellenzék szétesettségét, hogy még Budapesten sem képesek kiállítani a kormánypártok ellenfelét, már hónapok óta a jelöltállítás mikéntjéről alkudoznak.
Ugyan most az együttműködés fontosságát hangsúlyozzák ezek a pártok, azonban az EP-választás logikája és az elmúlt időszak időközi választásainak eredményei azt vetítik előre, hogy nem áll majd minden politikai szervezetnek az érdekében ismét részt venni az összefogásvitában. Már a tavalyi országgyűlési választáson is látszódott, hogy ezeknek a pártoknak a szavazótábora nem összeadható, ugyan az MSZP és a DK pár százezres tábora között van átjárás, de például egy LMP-s vagy egy jobbikos már teljesen másként vélekedik például Gyurcsány Ferencről, mint egy szocialista szimpatizáns.
Hiába esküdözik tehát közösen Gyurcsány Ferenc a jobbikosokkal, a szavazóik teljesen mást gondolnak minderről. Ennek volt köszönhető többek között az, hogy még a budapesti körzetekben is toronymagasan tudott győzni a kormánypártok jelöltje az időköziken ott is, ahol egyetlen ellenzéki jelölt állt ki vele szembe.
Hasonlóan az összefogáshoz, az úgynevezett civil, független jelöltek mögé történő beállás is értelmetlen. A választók ugyanis elvárják, hogy pártjaik vállalják saját magukat és ne szégyelljék a pártlogókat kitenni az egyes jelöltek mögé. Ráadásul a „független” jelöltekről is jól lehet tudni, hogy melyik politikai oldalhoz tartoznak, így azzal nem lehet becsapni a bizonytalan vagy másik oldal szavazóit.
Kizárólag akkor tudnak sikert elérni az ellenzéki pártok, ha az összefogásvita helyett saját identitásuk és politikai álláspontjuk megerősítésére helyezik a hangsúlyt, kialakítva ezzel azt a pártot, amelyik önállóan képes megmérettetni magát a kormánypártokkal. Úgy tűnik, erre még várni kell, így a hagyományos ellenzéki pártok támogatottsága tovább kopik, ami újabbnál újabb politikai alakulatok születéséhez vezet.
A napokban például hivatalosan is elindult a Márki-Zay Péter fémjelezte Mindenki Magyarországa Mozgalom, amelyben többek között az a Hadházy Ákos is részt vesz, aki egykori fideszesből lett LMP-s, majd független politikusként az egyik legnagyobb politikai kalandornak számít Magyarországon.
Az új mozgalommal – amely várhatóan pártként fog majd a jövőben működni – tízre nőtt azoknak a nyilvánosságban gyakran megjelenő ellenzéki politikai pártoknak a száma, amelynek versengenek az egyre zsugorodó ellenzéki tábor kegyeiért. A kínálat mennyiségével tehát már nincsen probléma, csupán annak minősége jelent akadályt. Hiába hoznak létre ugyanis egy újabb kormányt gyalázó alakulatot, újszerű gondolat és egységes ideológia nélkül nem tudnak labdába rúgni, a látványos politikai akciók után gyors megsemmisülés vár rájuk. Ugyanezt láttuk például a Bajnai Gordon-féle próbálkozásnál is 2014 előtt.
Ez a trend mindaddig fenn fog állni, amíg a jelenleg meglévő ellenzéki pártokat karakter nélküli politikusok vezetik. A felmérések szerint még saját szavazóik jelentős része sincs tisztában azzal, hogy ki a Jobbik vagy az MSZP aktuális elnöke, ezek a pártvezetők egyáltalán nem képesek arcélt adni pártjaiknak.
Ebben a helyzetben kerülnek előtérbe a botrány- és bohócpolitikusok, mint például az ajtónak szaladó Kunhalmi Ágnes vagy a minősíthetetlen stílusban beszélő Jakab Péter, hiszen a csekély politikai éleslátású politikusok bennük látják a kitörési lehetőséget. Az ő előtérbe tolásukkal ugyanakkor saját válságukat teszik ki az ablakba ezek a pártok, a kormányzóképesség látszatát aligha tudják elhitetni magukról.
A szerző politológus