A német hegemónia mindig is rátelepedett az újkori Európára: császárok, ideológusok, önkényuralmak. Most a német kancellár diktál. Nyilván belátta már, hogy hatalmasat tévedett, amikor országa kapuit kitárta, mégis azon áll bosszút, akinek igaza volt.
A magyarokon mindig könnyű elverni a port! Tudják ezt a nagyhatalmak jól, főképp a franciák. Most Sargentini képviselőnő kezébe adták a fenyítéket, de mi, magyarok, akik Trianon századik évfordulójára készülünk, és ilyen mélységben tapasztaltuk meg a nagyhatalmak büntetését, nem valószínű, hogy összerezzenünk egy öntelt liberálistól, akármilyen befolyásos Mammont is képvisel.
A mi őseink törökök és labancok ellen küzdöttek pont úgy, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök az Európai Parlamentben Deák Ferenc szavait idézve megfogalmazta: „remény nélkül”. Nekünk ez nem újdonság, mint ahogy az árulás sem az.
Ma Európa befogadja a fél világot, és kitaszítja Magyarországot. Nem először teszi ezt, lelke rajta! A mi székely autonómiavágyunk neki semmi; minden, a világban zajló igazságtalanságra érzékeny, de mi semmik vagyunk a szemében, a minket érő sorozatos igazságtalanságokon mindig túl tud lépni.
A másság ma már európai trend, valamilyennek lenni pedig ósdi, de a magyar másságot Európa már évszázadok óta nem tudja őszintén befogadni, inkább reflexesen kiveti magából.
A mi harangszónk délben egy percig szól, hirdeti, hogy vagyunk, de a maradék huszonhárom óra ötvenkilenc percben senki sem törődik velünk. Meggyőződésem szerint ezen az sem segít, ha igazodunk. Gondoljunk a Gyurcsány-időszakra, amikor úgy kizsarolták országunkat a multinacionális érdekkörök, hogy a tönk szélére jutottunk.
Az európai humanitás és szolidaritás ránk nem terjed ki. A mi székely hazafiaink börtönbe kerülnek, ezért egy csepp könnyet nem ejt az európai véleményformáló elit. Van-e Magyarországon egy ember is börtönben azért, mert „más”? Netalán azért, mert liberális ideológiát vall? Vagy azért, mert a CEU-ra jár? Dehogy! Élnek és virulnak, entellektüelek lehetnek és szabadok, kinyilatkoztathatnak és kirekeszthetnek.
Fontos eldönteni, hogy „életünket és vérünket” mire áldozzuk. Áldozzuk fel életerőnket valakiért, mint ahogy például 1741. szeptember 11-én a magyar rendek felajánlották ezt Mária Teréziának, és segítették a mindig is hálátlan sógort, vagy fordítsuk szellemi és anyagi forrásainkat a magyarság megőrzésére, gyarapodására?
Magyar anyaként az utóbbira voksoltam, amikor öt hónappal ezelőtt a Fidesz–KDNP-re szavaztam. Semmi kötelezettségünk nincs, hogy elrontott döntéseikben segítsük a nálunk sokkal gazdagabb, bevándorlóországgá vált államokat.
Kicsinyes bosszújuk pedig se nem keresztényi, se nem európai. Küzdelmeink jellege soha nem fog megváltozni.
Mint ahogy II. Rákóczi Ferencnek sem volt más esélye, mint a reménytelen küzdelem, ez vár ránk is, „cum Deo pro patria et libertate!” A reménytelen küzdelem vállalása viszont megmaradásunk egyedüli záloga.
A szerző klinikai orvos