Kezdjük az elmélettel. Vidrányi Katalin írja a kilencvenes években, hogy a Biblia nem önmagát értelmezi, hanem kommentátorokon keresztül szólal meg számára. A puszta szöveg mezítlábas imádata szerinte nagyon mohamedán dolog.
Efféle mondatok ma, a kulturális relativizmus és politikai korrektség aranykorában már nem hangozhatnak el. Aki olvasta a Koránt, az viszont tudja: számos értéke mellett sem közelíti meg az evangéliumokat. Nem vált olyan kultúrkör inspirálójává, mint a két testamentum. Amennyiben tévednék, szívesen venném, ha bárki megmutatná, hol van az iszlám Leonardója, Michelangelója, Lutherja, Beethovenje, Verdije, Shakespeare-je, Newtonja, Wattja, Einsteinje, Descartes-ja, Darwinja, Jungja, Szent-Györgyi Albertje.
Tudom, milyen szerepet játszottak a mohamedánok az antik kultúra közvetítésében. A modern természettudomány azonban Galileivel, az európai demokrácia pedig a hatalom egyházi és világi megosztásával kezdődik. Aztán a svájci eskütársakkal, a máig élő közvetlen, valamint az angol forradalom közvetett, parlamentáris demokráciájával folytatódik.
Az európai magaskultúra sem pusztán antik előzményekben gyökerezik. A keresztény hit ugyanilyen fontos. A teremtéstörténet, Isten tervének megvalósulása a világ megérthetősége felé fordította az elméket. Mert ha van terv, akkor az felfogható, ha van kód, akkor az megfejthető. Ezzel párhuzamosan az önmegismerés útjára lépett a kontinens. A kaland a delphoi jósda feliratától a modern pszichológiáig vezetett. Mindez máig lényeges, annak ellenére, hogy napjaink európai kultúrája nem sokkal több, mint a nagy halottak arcán növő szőrzet. Ami valójában nem nő, hanem a holtak arca töpped folyamatosan.
Az iszlám ellenben élő, hódító vallás, jóllehet kultúrájából hiányzik mindkét iménti mozzanat. A Korán szúrái az elmébe vésik, a mecset arabeszkjei a lélekkel érzékeltetik, miként halványul el az emberi szándék Allah hatalmának fényében. A muzulmán nem lelkiismerete parancsát követi, hanem a próféta szavát, azaz Isten akaratát. Alapélménye a kiszolgáltatottság. Ura irgalmas, de kérlelhetetlen. Az igazhívő fatalista és kíméletlen.
Goldziher Ignác szerint az iszlám inkább leigázni, mintsem megtéríteni akarja a hitetleneket. A kulturális szakadék a reformáció óta tovább mélyült. Európában megszületett a modern személyiség, míg a mohamedán világ maradt, ami volt: hívő egyének halmaza. Itt nemzeti nyelvekre fordítják a Szentírást. A muzulmánok ezzel szemben máig eredetiben recitálják a Koránt: Isten változatlan arab nyelven beszél. A személyes szabadság európai felfogása pedig vagy ismeretlen, vagy érthetetlen Allah követői számára.
Az euroatlanti világban bizonyos ideje „ismeretterjesztő” művek vizionálnak századok óta tartó, permanens vallásháborút. Ebben a kereszténység az agresszív fél. Arab források ugyanakkor meg sem említik például Martell Károly győzelmét, amikor Poitiers-nél megállítja a terjeszkedő muzulmánokat. Az úgynevezett keresztes hadjáratokat sem tekintik vallásháborúknak. Csak a XX. században válnak annak jelképévé, miután az arabok felfedezik bennük a párhuzamot az európai gyarmatosítás és az izraeli terjeszkedés között.
Mindez történettudományi belügy volna, ha nem lenne nyakunkon a migráció. De itt van. Soros és tettestársai a tűzzel játszanak. Azt hiszik: a betelepített muzulmánokat csatasorba lehet állítani az európaiak ellen, majd azok legyőzése után sikerül fogyasztóvá domesztikálni őket. A fogyasztói ideológia ugyanis eleddig fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, játszi könnyedséggel konzumidiótává asszimilálta a tömegembert. A mohamedánok döntő többségének hite azonban rendíthetetlen. Hol van ma olyan vallás, amelynek fanatikusai istenük nevével – Allah akbar! – indulnak a halálba, máshitűek legyilkolása közben?!
Ennyi elméletieskedés talán elég is lesz. Most a tapasztalatról és praxisról. Évtizedekkel ezelőtt az egyik közel-keleti országba házasodott magyar asszonyra ráunt mohamedán ura. Úgy döntött, elcseréli egy komplett kecskenyájra. Ismertem a hölgyet, vonzereje felért számos kívánatos kecskéjével, ámbátor ezen a téren nincs tapasztalatom. A kecskék cserearányértéke szintén ismeretlen előttem. Ráadásul járatlan vagyok az állati jogok terén is.
Például lövésem nincs róla, tehet-e valaki feljelentést a közelmúltban megerőszakolt berlini póniló nevében. Mondjuk a máskor hiperaktív Helsinki Bizottság. Vagy: kutatás tárgya lesz-e a CEU-n a progresszív szexuális relativizmus? Különös tekintettel a nők, a kecskék, a pónik, valamint a favorittá avanzsált szarvasmarhák helyzetének egalizálására? Gátolja-e a kecskenyájak demokratikus jogainak kiszélesedését a monogámia? A PhD-fokozatra gyúrók az állatokkal való szexuális kapcsolatot tiltó, többszörösen kirekesztő keresztény hagyományra fókuszálhatnának: Mit ér a kecske, ha meleg? címmel. Esetleg a rasszizmus irányába tolva a bringát: indokolt-e posztmodern európai értékeink alapján a nacionalista kecskefóbia?
A Soros-alapítvány programot indíthatna a kecskék integrálódását elősegítendő. Követelhetnék a bakkecskék egyházi szertartás szerinti esketését. A témát aztán továbbvihetné a liberális sajtó, megközelítőleg ekként: az állati szerződés jogaiba tapos a keresztény-konzervatív kurzus. Majd lokalizálva a problémát: az ordas orbáni nacionalizmus a kecskenyájak ellen. Alatta kérdésnek álcázott, bűntudatkeltő alcím: Elfelejti a kormány, hogy valaha az ősmagyarok is vándoroltak? Migránsok vagyunk mindannyian, nem kirekesztő ellenkecskék. Heti Karcsisan: Je suis kecske! A magyar dráma napján pályázatot hirdethetnének: Lenni vagy nem lenni – korunk kecskéinek hamleti pillanatai címmel. A plakáton egy vívódó, gendersemleges kecske káposztafejet tartana hamleti pózban. Mozgalom indulna a Facebookon: tízmillióan a kecskék jogaiért.
Visszakanyarodva a nyájra cserélendő asszonyhoz, az eset rejtélyes. A Korán többször említi a nők és a férfiak jogait, a férfit eleve felsőbbrendűnek tartva. Szó szerint: a férfiak felette állnak a nőknek. Miért? Mert Allah így akarja. Delikátesz gyakorló feministáknak, 4. szúra, 34. rész: „A jóravaló asszonyok engedelmesek.” Bizonyos esetekben a férfi megverheti, sőt megölheti a nőt. Utóbbit nem a Korán javasolja, legföljebb szokásjog Pakisztántól Angliáig.
Emlékezhetünk a londoni esetre: rokonai meggyilkolták a muszlim lányt, mert keresztény fiúhoz akart hozzámenni. A házastársak viszályában a férj és feleség családja együtt dönt. Némileg persze rontja a demokratikus összképet, hogy mindkét részről kizárólag férfiak lehetnek döntőbírák. Kecskére káposztát… Nő és kecske cseréjére azonban nincs precedens. A magyar asszony mindenesetre, lányával együtt, hazamenekült Magyarországra.
A megtörtént abszurd után jöjjön a fikció: egy életszerű példázat a rémületről. Valamelyik reggel a konyhában szöszmötöltem, amikor felharsant közelemben az Allah akbar! kiáltás. Nem sikerült megállapítanom, honnan jön a hang, az udvarról-e vagy az utca felől. (Mindkettő viszonylag közel van az országhatárhoz.) Szélsőséges fiziológiai jeleit nem adtam ugyan a félelemnek, habár tényleg berezeltem. Kirobogtam a spájzba. Pechemre a machete a pajtában maradt. A leghasználhatóbb fegyvernek a piszkavas tűnt.
Azzal léptem ki rettenthetetlenül az udvarra, majd az utcára. Sehol senki, mindkettő kihalt. Nagyot fújtam, aztán letöröltem homlokomat. Míg a kaput zártam, azon tűnődtem, miként jutottunk Abdul Karim Allah akbarjától idáig.
Abdul Karimot a mohamedán világ megbecsült tudósaként ismerték Delhitől Kairóig. Elvégezte a muszlimok számára kötelező zarándoklatot. Mindvégig magával vitte kis magyar zászlóját, amelyet Mekkában büszkén tűzött szobája falára. Tapasztalatairól – Germanus Gyula néven – lebilincselő könyvet írt Allah akbar! címmel. A két szó azonban jó ideje új, vészjósló jelentéssel töltődött fel. Engem sokkolt, amikor felharsant, jóllehet utóbb kiderült, a rádió állomáskeresője mozdult el a szomszéd szobában. A rémület azonban valódi volt.
Ez az Allah akbar! immár fenyegetően hangzott. És riasztóan közelien. Nem akarom újra hallani.
A szerző irodalomtörténész