Kezdetben, a kilencvenes években kellő tapasztalat híján sokan azt hittük, hogy a választások majd pártprogramok alapján dőlnek el: minden párt megmutatja, írásba adja, hogy milyen terve van az ország felvirágoztatására, aztán a szavazók kiválasztják közülük a legjobbat, és a pártot megbízzák annak végrehajtásával.
Mintha egy bank mérlegelné a hozzá benyújtott üzleti terveket: ez túlzó, az megalapozatlan, amaz viszont sikert ígér, megkapja a hitelt.
Sokunk polcán máig ott porosodnak a kilencvenes évek testes hazai pártprogramjai. Amikből nagyjából semmi sem valósult meg. Nem azért, mert a politikusok hazudnak, hanem mert egy ország vezetését részletekbe menően nem lehet megtervezni.
Ahogy a szocializmusban nem működött a tervgazdaság, a demokráciában ugyanúgy nem működik az évekre előre konkrét teendőkre lebontott tervpolitika sem.
Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a politika csak a körülmények közötti lavírozás volna. Hiába közkeletű állítás, csak féligazság, hogy a politika a lehetőségek művészete.
A teljes igazság így hangzik: a politika annak a művészete, hogy a politikus a céljait, a vízióit a lehetőségek korlátai között, azok felhasználásával mennyire képes megvalósítani. Ez a baj a részletes, több száz oldalas választási pártprogramokkal is: a valóság úgyis felülírja, alapvetően átrendezi a célokhoz vezető utakat, noha a célok maradhatnak ugyanazok.
Ezért nem olvas már senki pártprogramokat, és ha olvas is, ezért nem azok alapján hozza meg a döntését arról, hogy melyik pártot bízza meg az ország vezetésével.
A gyakorlott demokráciákban – és most már a miénk is ilyen – valójában két, egymással ellentétes szempontra egyszerűsödik a választás: az elutasításra és a bizalomra. És ha belátjuk, hogy az elutasítás nem más, mint negatív bizalom, akkor rá kell jönnünk, hogy egyetlen szempont marad.
A hazai politikai ellenzék kudarcának egyik oka, hogy ezt a jelenséget nem ismerték fel. Vannak persze más okok is, a mezőny tele van kipróbáltan alkalmatlan politikusokkal, a lényeg azonban az, hogy a bizalom szerepét nem értik. Nem fogják fel, hogy amelyik politikus vagy párt önmaga iránt nem képes bizalmat ébreszteni, az ígérhet bármit, veszíteni fog.
A hazai ellenzék a saját tétjét egyetlen ügyre tette fel: hogy az emberekben a kormánypártokkal szemben az elutasítás érzését keltse.
Évtizedek múltán a politikatörténet iránt érdeklődők csodálkozva olvassák majd korunk mai ellenzéki lapjait: hiszen azokban maga a végromlás van lefestve, lezüllesztett egészségügy, tönkretett oktatás, szétzúzott jogállam, gyűlölködő társadalom.
Utódaink nem értik majd, hogy lehet ez, amikor visszatekintve világosan látják majd, hogy a XXI. század második évtizede minden szempontból felívelő korszak volt.
Az ellenzék mégsem ezért veszít. Hanem azért, mert azon a térfélen nincs egyetlen politikus sem, akiben a többség megbízhatna. Bár hétköznapi a példa, azért szemléletes: vennél tőlük használt autót? Hiszen arról sem tudhatod, mi van benne, és ha nem vagy műszerekkel felszerelt profi autószerelő, nincs rá esélyed, hogy az autó valódi állapotát a vásárlás során megítéld.
Marad a bizalom abban, aki eladja az autót. A bizalom persze nem a semmiből jön. Ahogy az ember gyerekből felnőtté érik, egyik legfontosabb feladata megtanulni apró jelekből megítélni a másikat. Van, aki ebben sikeres, van, aki nehezen boldogul vele, de egészében véve a többség, különösen hosszú távon, helyes döntést hoz.
Az országvezetést ráadásul könnyebb is megítélni, mint rövid próbaúton egy autót. Magyarországon a dolgok alapvetően rendben mennek.
A gazdaság sikeres, a munkanélküliség helyét a munkaerőhiány vette át, a reálbérek emelkednek, az egészségügy megújítása – több évtizedes lemaradást behozva – lendületesen folyik, a békés eszközökkel újraegyesülő nemzet biztonságban él, a gyermekvállalási kedv növekszik. Az ország építkezik.
A választók többsége persze ma is tudja, tapasztalja, érzi ezt. És tud még valamit: nemekkel nem lehet a bizalmát megszerezni, nem lehet választást nyerni, csak igenekkel.
Márpedig a hazai ellenzék csak a nemek ismételgetésére képes, egyre hangosabban, egyre nagyobb vehemenciával, kudarcossága miatt egyre frusztráltabban, önmagával is meghasonlottan.
Mindennek tetejébe még belebonyolódtak egy immár teljesen követhetetlen választási matematikába, adják-veszik a választóikat, te itt nekem adod a te voksaidat, én ott neked adom az enyémeket, nem tudna valaki kölcsönadni pár ezer szavazót áprilisban, megadom a következő választáson.
Ezzel szemben a kormánypártok az önmaguk iránti bizalom megszerzésére törekszenek, a közvélemény-kutatási adatok szerint sikerrel.
Hiszen a választók többsége érzi, hogy egy modern állam döntési helyzeteinek áttekintésére nem képes. Ez nem okosság kérdése, hanem informáltságé: aki nem hivatásszerűen foglalkozik országvezetéssel, hanem helyette valamilyen foglalkozása van, annak egyszerűen nincs ideje minden felmerülő országos kérdést a maga mélységében befogadni és megérteni.
Ezért megbízza azokat, akikről feltételezi, hogy még ha alkalmanként hibáznak is, összességében a megfelelő döntéseket hozzák. Magyarán, akikben megbízik.
Nem puszta érzésekről és benyomásokról van itt szó, a választói döntés alapvetően racionális, elsősorban a tapasztalatokon nyugszik. És még csak az sem igaz, hogy a választók elfogulatlanok lennének. Minden emberben van több-kevesebb elfogultság, amely közéleti döntéseit befolyásolja.
A sokaság mégis bölcsebben választ, mint akármilyen értelmiségi élcsapat. Az okos emberek kis létszámú közössége ugyanis gyakran az önmeggyőzés csapdájába esik: elfogultságaik mellett sikeresen érvelve képesek azokat rákényszeríteni a többiekre. A sokaság elfogultságai azonban kiegyenlítik, kioltják egymást, és végül a legmegfelelőbb döntés születik.
Ez a demokrácia sikerének fő titka. A politikában ez úgy nyilvánul meg, hogy az a politikus és párt nyeri el a bizalmat, amely az adott kínálatból valóban a legalkalmasabb.
A választási küzdelemben ma a Fidesz–KDNP pártszövetségnek ez a legnagyobb erőssége: a választók meghatározó hányada bízik benne. Akkor is, ha e két párt körül olyasmit is tapasztal, ami nem tetszik neki, akkor is, ha nem látja előre a kormány egyes döntéseinek következményeit.
2010 után, a rendszerváltás kezdete óta először, bizalmi viszony jött létre a kormány és a választók között. Az ellenzék a mindennapi kötözködéseivel és károgásával ezt a viszonyt igazán megkarcolni sem tudja.
Tegyük hozzá: nemcsak a rang, a bizalom is kötelez. Április 8-án a választókon a sor, dönteniük kell arról, a következő négy évre kiket bíznak meg Magyarország vezetésével. Minden jel arra vall, hogy ez a Fidesz–KDNP pártszövetség lesz. Április 9-től azonban már rajtuk van a felelősség, megszolgálni ezt a bizalmat.
A szerző újságíró