„Azzal hízelgek magamnak, hogy amikor én voltam az irodalmi albizottság elnöke, túlsúlyba került a meritokratikus elem” – vall díjodaítélő ténykedéséről. Hát nem tudom, hízelgő-e, de neki köszönhetjük többek között Kertész Ákos Kossuth-díját és Ungvári Tamás Széchenyi-díját.
Egyébiránt pedig az egyik összeácsolója annak a művészeti kánonnak, amely nem tagadta, hanem folytatta az Aczél György-i értékrendet;
abban mindenképpen, hogy az egyik kirekesztő kánont egy másik kirekesztő kánon váltotta fel. Én ezt a szamizdathős, hivatásától eltiltott Radnótitól végképp nem vártam.
Radnóti szerint a Fidesz hadiállapotot vezetett be a győzelme után. „Megtehették volna az ellenkezőjét is: olyan nagyarányú volt a győzelem, hogy nagyszabású és nagyvonalú békejavaslattal is előállhattak volna” – mondja, s talán fel sem fogja, hogy azokon kéri számon a nagyvonalúságot, akiket azelőtt ő és elvbarátai akartak minden eszközzel eltiporni.
De ez csak a szokott veterán nyavalygás: szomorú, ha valaki fölött eljárt az idő. Ám arra ez nem mentség, ha valaki ilyesmiket mond: „Ma semmivel sem kevésbé szélsőjobboldali párt a Fidesz, mint a Jobbik. Orbán Viktor március 15-én virtigli náci beszédet tartott. Mi itt a különbség?”
Hetvenévesen még ne tessék szenilisnek lenni! Lehet, hogy csalódni tetszett a valahai liberális Orbánban: aki az ízlésről tart előadásokat, ne legyen ennyire ízléstelen. Az sem érv, hogy a Fidesz nem zár jobbra (a Kovács Béla-ügyről nyilván nem értesült).
Az elhatárolódósdi olyan liberális trükk, amit csak magára nézve nem tart kötelezőnek, máskülönben nem bútorozott volna össze a korábban öblösen szapult kommunistákkal.
Ám az arcátlanság itt még nem ér véget. „Nem értem, ma hogyan lehet olyan konzervatív, aki rokonszenvezik a Fidesszel és Orbán Viktorral. Itt egyáltalán nincs már konzervatív hang.”
Kedves Sándor, tisztelt professzor úr: javasolhatom, hogy ne tessék már liberálisként megszabni a konzervatívoknak, hogyan kell konzervatívnak lenni?! Ez olyan, mint amikor Várkonyi Tibor bácsi oktatja ki a KDNP-t kereszténydemokráciából.
Bizonyára fontos elem a liberalizmusban a tekintélyelvűség, de számomra mégsem túl meggyőző, hogy Magyarországon az méltó akadémiai tagságra, akiről Radnóti Sándor hallott már.
Többek között ennek a bolymeleg szemléletnek is köszönhető, hogy az utóbbi emberöltőben „párhuzamos társadalmak” alakultak ki a művészetben és a bölcsészettudományokban. Felütésként nácizni meg azért kontraproduktív, mert onnan már nem lehet tovább fokozni a hatást.
Van aztán ez a Lukács György-ügy. A tizedelő Lukácsot egy Lukács-óvodásnak objektíven megítélni fölöttébb bajos. „Lukáccsal szemben van egy komoly kifogás: kommunista volt. Heidegger meg egy időben náci volt, de senki Németországban nem gondol arra, hogy Heidegger emlékházát, emléksétaútjait, emlékpadját megszüntessék.”
Veszélyes vizek: relativizálja ugyanis az összes liberális hisztériát, ami a Szabadság téri emlékmű, a Hóman Bálint- és a Donáth György-szobor ügyében lezajlott. Az sem igaz, hogy „a Fidesz-hatalomban Lukács is az ellenség szimbólumává válik”. Ez eufemizmus, hiszen ő maga az (egyik) ellenség. S ezen mit sem változtat, hogy mit gondolnak Knut Hamsunról a norvégok, meg Martin Heideggerről a németek.